Papírra írt emlékek (Befejezett)

14. fejezet

Ez a kis rész inkább Robertről fog szólni! Jó olvasást!

Robert élesen szívta be a parki levegőt. Hálás volt az úrnak, amiért Vladimir túlélte a műtétet és kisbabája is teljesen rendben van, hisz' a fehér hajú volt az a személy, aki tartotta benne a lelket. Már épp fordult volna be a sarkon, hogy visszataláljon a kórházhoz, amikor a tekintete két szempárral találkozott. Egy gyönyörű smaragd zöld szempárral, aminek a tulajdonosa alig két méterre állt tőle. Az az ember, akinek a hiánya és a távolsága kis hiján a halálba kergette. Az az ember, akit hónapok óta minden egyes nap csak várt és várt. A szempár tulajdonosa elkezdett felé lépkedni, majd előtte egy pár centivel megállt.
– Szia, Robert.
— Ken...Kendall? – bámulta tovább meredten a fiút, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg itt áll előtte.
— Nézd, tudom nem volt helyes, hogy csak úgy szó nélkül leléptem és az sem, hogy pofon vágtalak, de megérdemelted. Csak közölnöd kellett volna, hogy csak játszol velem és akkor nem élem bele magam....
— Nem játszottam a rohadt életbe! Kendall én szerettelek és most is őrülten szeretlek! – ordította a vörös hajú és nem érdekelte, hogy mennyien nézik őket.
— Akkor meg miért csal... – Robert nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Nem csaltalak meg! Az a nővér az unokatestvérem volt, Nancy! Két év után láttam először és csak köszöntem neki! Soha sem csalnálak meg! Szeretlek! — mondta hangosan és ingerülten Robert. Kendall arca teljesen ledermedt. A szőke fiú lábai remegve adták fel a szolgálatot és landolt volna a földön, ha Robert nem kapcsol és kapja el a fiút még időben.  Könnyei folyni kezdtek a és keserves zokogásba kezdett a zöld szemű. Vagy egy óran át csak sírt és sírt. Robert mellette maradt és nyugtatgatni próbálta, de csak a végére mutatott hatást.
— Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Annyira Sajnálom Robert! – zokogta tovább a fiú. Robert elővett egy zsebkendőt és egy padra téve a szipogó fiút letörölte az arcáról a sós könnyeket.
— Sajnálom...Meg...Meg kellett volna hallgatom téged, de...Annyira... Annyira makacs voltam és...És... — szipogta. Robert haragudott a fiúra, amiért csak úgy lelépett, de látszott, hogy mennyire bánja már  a dolgot.
— Kendall, nekem nem az fájt, hogy megütöttel vagy, hogy nem hallgattál meg. Az fájt, hogy csak úgy eltűntél! Se szó, se beszéd, leléptél Nem tudtam, hogy mi van veled, nem tudtam, hogy hol vagy! Tudod mennyit szenvedtem az elmúlt 8 hónapban? – kérdezte szomorúan. Kendall csak megtörölte az arcát, majd Robert szemébe nézett.
– És...És igaz? — kérdezte szipogva a Kendall.
– Micsoda?
— Még...Még szeretsz engem? — kérdezte félve. Robert válasz helyett lassan a fiatabb fiú szájára tapasztotta az ajkát, majd összérintette a homlokukat.
– Nagyon, nagyon szeretlek téged Kendall Show. Hianyoztál. Minden egyes nap rád gondoltam és azon tűnődtem, hogy mikor jössz vissza. Most itt vagy és tudd, hogy már akkor megbocsájtottam, mikor szembe találtam magam veled.
– Én...Én...Én nem érdemellek meg, Robert. Én... — szipogta tovább.
— Te mi? – kérdezte érdeklődve Robert.
–  Én...Én voltam az...Aki megcsalt téged...