Érzéssel-telítő | NamKook (HUN)

Első Pillantások

Egy fa, két fa, hmmm...

egy bokor.

Oh igen, ez egy szeder bokor.

Itt fog lakni egy kis pele...

Mégegy fenyőfa.
Ez a szegény fenyőfa már öreg és kidűlőben van.

Elfáradt szegény.

De semmi gond, ez az élet rendje...

Na még egy kicsi cserje ide lentre...

milyen jó is lehet ezeknek a kis fáknak...

Namjoon gondolataiban elmélyedve, minden idegszálát új festményére fordítva építette világa újabb kis képkockáját.

Délután 5 volt már, jóval hazamenetel után maradt még a suli rajztermében. Ő volt csak egyedül.

Namjoon egyetlen kedvelt tanára, Mrs. Park megengedte neki, hogy bármikor kedve tartja, bemehet festeni.

Ez így volt már kilencedik óta.

Namjoon mindig bekapcsolt valami halk hegedűjátékot, előszedte a kedvenc olajfestékeit, majd megkezdődött egy újabb mestermű születése.

A folyosó felől léptek kezdtek közeledni a teremhez, amit Namjoon először nem vett észre, hiszen túlságosan koncentrált.

Majd egyszercsak kinyitódott az ajtó, és kisodródott gondolataiból.

-És ez itt a rajzterem! Oh, nézd csak, itt van az egyik kedvenc tanítványom is! - szólalt meg Mrs. Park hangja.

-Wow, mennyi festmény! - hallatszódott egy idegen fiúé is

-Bizony! Itt igazán szabadjára engedheted a fantáziád, senki sem fog meggátolni.

Namjoon kidugta a fejét a vászon mellett.

-Jungkook, had mutassam be neked Kim Namjoont, az egyik legjobb művész palántámat az egész gimnáziumban. Namjoon, ő itt Jeon Jungkook. Kilencedikes, és a családjával most költöztek ide. - mosolygott szélesen Mrs. Park.

-Nagyon örvendek, Kim Namjoon! Szabad megnéznem a művedet?

Namjoon felemelte egyik szemöldökét majd némán bólintott.

-Köszi! - Csicsergett boldogan Kook

Joon mellé állt, majd mikor megpillantotta a festményét, lefagyott. Szemei kikerekedtek és a szája elé kapta kezeit.

-Mi a probléma? - kérdezte Namjoon, összeráncolt szemöldökkel

-Ez... ez lehetetlen...

-Mi is?

-Te... - Suttogta Jungkook elcsukló hangon, s szeme ide-oda cikázott Namjoon és a festménye között -Te lennél RM? Mármint Real Me? Instagramról?

-Oh. - Joon elgondolkozott -Hogy ismertél föl?

-Úristen! Tehát tényleg te vagy? Én- Én nagyon nagy rajongód vagyok, már amióta legelőször posztolni kezdtél és- és- Úristen, ezt nem hiszem el, ez tényleg te vagy és itt álsz előttem! - Jungkook a mellkasához kapta a kezeit, mintha még lélegezni is nehéz lett volna neki - Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozunk, nagyon nagyon NAGY rajongód vagyok, és imádom a festményeid és ahogyan gondolkozol és ahogyan húzod az ecseteidet a vászonon és a színeket amiket használsz és a hangulatot amit a festményeid árasztanak és- és- és téged! Van valami különleges, valami misztikus valami... más a festményeidben és ez- ez lenyűgöz! Igaz, hogy egyiken sincs ember, de mégis mind olyan érzéssel teliek és emberiek. Mindegyiknek van valami törénete, valami mondanivalója, amit nem mindig értek, nem is tudhatok, mert kitudja mire gondoltál miközben festetted őket, és épp ezért csodállak annyira! Olyan sok mondanivalód van és én napokig, hetekig, hónapokig, akár évekig is ugyanazzal az érdeklődéssel hallgatnálak, mert egyszerűen olyan re-rendkívüli vagy! - Jungkook szippantott egyet, majd kezével gyorsan törölgetni kezdte a szemeit - B-bocsi csak egy kicsit elérzékenyültem. Huh.

Namjoon eközben kissé tátott szájjal bámult Jungkook elpirosodott arcára. Soha nem történt még vele ilyesmi. Soha nem sírt valaki miatta. Ráadásul nem hitte volna, hogy tényleg vannak olyanok akiknek tetszenek a művei.

Ennyire.

-És már hogyne ismertelek volna fel, te vagy a kedvencem. Nagyon sok időt töltöttem a festményeid tanulmányozásával. - Mosolygott Jungkook, nyuszi fogait megmutatva.

Majd csak bámultak egymás szemébe.

Jungkook világos barna, majdhogynem már sárga szemei ragyogtak a boldogságtól, meg a könnyektől, és egy barátságos, tündéri aurát árasztottak magukból. Majd kiugrott a bőréből, hogy az egyik példaképével találkozott, ráadásul, ahogy kiderült, ugyanabba a suliba járnak.

Azonban Namjoon sötétebb, majdhogynem fekete szemei misztikusak, kissé barátságtalan, de annál titokzatosabb aurát sugároztak. Kétségben fürkészték a nála kissé alacsonyabb fiúét, a hazugság jeleit keresve, de nem jártak sikerrel. A fiú igazat mondott, és ez megijesztette.

-Te...tényleg ezt gondolod?

-Már hogyne gondolnám.

-Oh, hát ez csodálatos! - szakította őket félbe Mrs. Park

Namjoon gyorsan elkapta a fejét, majd úgy tett mintha nagyon el lett volna foglalva a barna szín kikeverésével.

Jungkook kuncogott egyet, majd Mrs. Park felé vette az irányt.

-Na, nem zavarlak tovább! További jó festést! És remélem még találkozunk!

Mrs. Park intett egyet, majd kitárta az ajtót, amin mindketten egy nagy mosollyal az arcukon kifáradtak.

Mrs. Park magassarkúinak kopogása egyre távolodni kezdett a teremtől, mígnem teljesen el is múlt.

Namjoon csak ekkor vette észre mit is csinált, és a homlokára csapott.

Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a keze is festékes volt.

Kiment hát a mosdóba, ahol egy párszor leöblögette az arcát, majd két kezével a csap szélébe támaszkodva a saját tükörképét tanulmányozta.

Mit gondoltam? Miért bámultam rá olyan bambán?

Joon megpaskolta az arcát, Jungkook mosolygós pofiját próbálva kiverni a gondolataiból, de csak nem ment.

Soha nem érzett még ehhez hasonlót, de...

Kíváncsi lett.

Hirtelen többet akart megtudni a fiúról. Persze mikor belépett a terembe, már akkor látott rajta dolgokat.

Mint például szeretett számítógépes játékokkal játszani,  sok barátja van, gördeszkázik, van egy bátyja, a szülei pedig cigarettáznak, de ez nem minden. Ő sem lát ám mindent.

De gyorsan rázni kezdte a fejét, nem értve egyet magával. Nem kellenek neki barátok, főleg akik ilyen csacsogósak. Elég neki Yoongi. Még ő is túl sok.

De csak nem ártana beszélni vele...

A francba is.

Aranyos volt.