Fétis || ✔️

Huszonnyolcadik

STEFÁNIA

Egész hétvégén ignoráltam mindenkit, akinek a neve Hunor, Soma vagy esetleg Lehel volt. Nem voltam rájuk kíváncsi, se a magyarázatukra, hogy "csak jót akartak nekem" meg, hogy "így mindenkinek jobb" szövegre, mert egyik se volt az. Önzőség volt tőlünk, hogy teljesen alaptalanul nyúltak bele az életemnek egy olyan részébe, ahova nem kellett volna. Elvégre az egy dolog, hogy néha, általában a legrosszabb pillanatkor tört ki belőlük a testvér énjük, bezzeg, amikor meg szükség arra az énjükre, akkor meg sose képesek elővarázsolni.

Anyáéknak is feltűnt gondolom, hogy történt valami, mert nálunk ritka az olyan, amikor csend telepszik a helységbe az ebéd folyamán. Lehel haragudott Hunorra, aki kényszerítette arra, hogy elmondja, Soma azért, mert nem tudott időben közbe lépni, hogy megakadályozza a kitörni készülő káoszt Hunor meg mindkettőre, amiért ekkora beszariak. Aztán voltam én, aki meg rajtuk kívül az egész univerzumra.

Így a péntek maradék részében csak sorozatot néztem, szombaton tanulgattam, ami nem vált a hátrányomra, sőt megírtam az egyik beadandóamat is félig, szóval viszonylag lekötöttem magamat. A vasárnapomat is hasonlóra terveztem, csak amit én eltervezek, az sose valósul meg olyan formában, amit én szeretnék, így persze, hogy nem valósult meg semmise.

- Mit csinálsz Stefi? - próbálkozott Soma újra a beszélgetéssel, amikor vasárnap délután a nappaliban fetrengtem sajtos chipset zabálva és Irigy Hónaljmirigyet bámulva a TV-n.

- Semmit - vontam meg a vállamat.

- Jöhetek én is nézni?

- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz - tömtem bele a számba egy újabb adag chipset.

- Ne csináld már Stefi. Hányszor mondjam el, hogy sajnálom? - kérdezte, én pedig oda se figyeltem arra, amit mond.

- Mehetünk? - hallottam meg a hátam mögül Hunor hangját, miközben többen is trappoltak le a lépcsőn.

- Aha - sóhajtott egyet Soma, aki feladta a megpuhításomat.

- Hova mentek? - kérdezte anya, aki apával már kabátban jöttek ki a halójuk irányából.

- Csak az Abszurdba - mondta Lehel. Az Abszurd kis településünk egyetlen kocsmaszerű helye volt, ami népszerű volt a fiatalok körében. Vagyis inkább az övékben, hiszen a rendes kocsma kint volt a francban, ez pedig a központban, vagyis a főutcán. Mennyiben különbözött egy rendes kocsmától? Egyben egy kisebb kifőzde is volt, sőt inkább csak gyorskajákat lehetett venni, így mondhatni egy kisvendéglőnek.

- Hogyha Hunor megint berúg, akkor őt hagyjátok ott - kötötte ki anya.

- És ti?

- Apámat látogatjuk meg - válaszolta meg apa.

- Puszilom nagyapát - dünnyögtem unottan. Az apám apját igazából nagyon ritkán látom, mivel nem igazán szeret kimozdulni otthonról, ennek pedig a világ nagyon is örül, főleg én, mert a negatív energiáit folyamatosan küldi rám, amit átveszek tőle és olyankor heteken át depis vagyok. Bőven elég a telefonbeszélgetés vele havonta egyszer, még akkor is, hogyha ez a világ legrosszabb unokájának a dumája.

- Te nem mész velük? - szaladt fel apa szemöldöke az égig.

- Szerinted? - szakítottam el egy pillanatra a tekintetemet a képernyőről. - Dehogy megyek - mondtam, majd beállt a néma csend és hogyha lettek volna még ősszel tücskök, akkor biztos, hogy hallani lehetett volna őket.

- Barbi is itthon lesz - köszörülte meg a torkát anya.

- Oké - legyintettem. Vele nincsen semmi bajom, ellentétben másokkal.