Reflections

Emilie Agreste - szilveszter

Emlékeztek még? Karácsonyra szavakat kértünk tőletek. Ezek közt pedig én megkaptam az Emilie Agreste - szilveszter kombót. Társammal már akkor összebeszéltem, hogy ötletéhez amolyan folytatásként csatlakozva megalkossam Emilie merengését, mellyel egyébként tegnapra délutánra lettem kész.

A történet HitoriHanabi Dusuu - Karácsonyfadíszek sztorijához szervesen kapcsolódik (ugyanúgy a Reflections könyvben), tehát csak akkor olvasd el, ha már azzal végeztél!

Sajnálom, hogy nem tarthattuk meg nektek akkorra, de a mocskos élet így hozta.

Jó olvasást!

***

Eljött egy új esztendő. Tudtam, hisz Gabriel mint mindig, most is tájékoztatott a dolgok állásáról, holott én nem oszthattam meg vele semmilyen információt. Az óra lassan éjfélt ütött, szilveszter volt. Amíg pedig én halottas ágyamon feküdtem - hisz annak éreztem azt -, a városban nagy valószínűséggel a szokott utcabálon üdvrivalgás közepette számolhatott vissza a nyüzsgő, életerőtől duzzadó tömeg. Ezen eseményről azonban csak találgatni tudtam, valamint régi emlékeimre alapozva következtettem rá. 

Most nem talált semmiféle negatív érzelmet, melynek hullámát meglovagolva irányítása alá hajthatott volna bárkit is, így idejét mellettem töltötte. Tudtam jól, hogy fejét lehajtva, görnyedten ül a koporsómként szolgáló gépezet mellé húzott széken. Azt is érzékeltem, hogy kezét ismét az üvegre helyezi, hogy mellé támasztva homlokát beszéljen hozzám, hisz hallottam, amint gyűrűsujja koppant az áttetsző szilárd anyagon, a máskor kissé tompának ható hangját pedig ismét közvetlen közelről élvezhettem. Fogalma sem lehetett arról, hogy az általa éber kómának ítélt állapotom nem teljesen az volt, aminek ő hitte. Hisz azon emberek agyi tevékenységei lekorlátozódtak az olyan kognitív funkciókra mint a légzés, vagy keringés. Én viszont inkább belefagytam a mozdulatlanságba, tudatommal viszont teljesen kristálytisztán érzékeltem minden körülöttem történő folyamatot. 

Volt időm gondolkozni. Ó, csakis arra volt időm. Hisz nem rohanhattam sehova, és nem mondhattam el senkinek, hogy mekkora tévképzetben is élnek, mellyel önmagukat, és a körülöttük élőket egyaránt tönkreteszik. 

- Soha sem fogom feladni. - nyöszörögte szerelmem az üveg túloldaláról - Soha! Hallod, Em? - mondta, hangja pedig ismét annyira kétségbeesetten csengett, hogy szívem azonnal összeszorult tőle. 

- Ebben az évben sem sikerült, de kitartok! Érted bármit megtennék. Oly sok fiatal és idős lelket szálltam már meg egyaránt, de jövőre még többel fogok próbálkozni. Nem akarom, hogy Nathalie is a te sorsodra jusson, de muszáj vagyok a segítségét elfogadni, amit magától ajánl fel.

Ettől voltam a legrosszabbul. Nem lehet, hogy neki is baja essen! Nem sokkal ezelőtt Gabriel elárulta nekem, hogy néha asszisztensét bevonva, vele használtatja a sérült páva talizmánt, hogy megszerezze általa a dobozka két fő elemét. A fülbevaló és gyűrűként materializálódott, kwamikat rejtő tárgyakat. Minden energiáját arra fordította, hogy legyőzze ellenségeit, és visszacsinálja azt, amit műveltem. Fogalma sem volt róla, hogy próbálkozása hasztalan, hisz ha képes is lett volna a csodával megegyező tettekre, akkor sem döntöttem volna másképp. Mindent ugyanúgy csináltam volna, csak, hogy a fiam megmentsem. 

Merengésem közben azért felvetődött pár dolog, melyeket másképp tettem volna, ha előre látom sötét jövőnk. Adrient nem vetettem volna a divat oltárára. Mindig is büszke voltam arra, hogy jólneveltsége mellett mennyire helyes volt. Már babakorában is mindenki a csodájára járt, én pedig túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt a csodát ne mutogattam volna világszerte. Fényes jövőt szántam neki híres modell, vagy színészként. Mindenképp a rivaldafényben akartam látni, hisz egy ilyen csodálatos, angyali arcot minden élő embernek ismernie kellett. Olyan elvárások elé állítottam őt, melyek elé nem lett volna szabad, ő mégis könnyűszerrel vette azokat. Én pedig büszkén páváskodtam a fiam tollaival. Csak mostanában jöttem tudatára annak, hogy a talizmán, melyet azon a végzetes napon találtam, tökéletesen illett az én beképzelt személyiségemhez. 

A benne rejlő ősi lény viszont nem volt olyan felfuvalkodott, mint jómagam. Folyamatos támaszom volt, miközben én férjemtől elfordulva gyászoltam egy szem szülöttem. De talán még gyásznak sem volt mondható. Hisz abban jól elkülöníthető fokozatokat találhatott a külső szemlélő, én viszont végig megragadtam a tagadás szintjén. Sehogy sem tudtam elfogadni a tényt, hogy az én csillogó szemű mindenem testét immár a fekete föld emészti fel. 

A saját balesetük miatt szegény megborult elmével rendelkező, mégis a fogyatékkal élők csodálatos kedvességével és bűbájával megáldott lény nagyon a szívemhez nőtt. Nem is sejtette, hogy szuicid vállalkozásnak nézek elébe és azért faggatom őt folyamatosan, miközben fiam szobájába zárkóztam be vele nap, mint nap. Nem hibába nem engedtem magamhoz közel Gabrielt a baleset után. Jobb volt neki úgy, ha elhidegülünk, hisz akkor könnyebben vészeli át a hiányom. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Ma már látom, hogy rosszul döntöttem. Be kellett volna vonnom tervembe, amitől a félelem tartott vissza. 

Féltem, hogy Gabriel még jobban kikészülne, és nem engedné megvalósítani amit szerettem volna. Féltem, hogy engem mentve elveszi tőlem a brosst, így pedig az egyetlen lehetőséget, hogy gyermekünk újból láthassa a napvilágot. Rengetegszer változtam át, hogy az érzelmek kusza tengerében alámerülve meghallhassam azokat a hangokat, melyek a gyarló emberi fül számára örökké hallhatatlanok maradnak. A hangok között pedig ott volt az én kis csilingelő kacajú mindenem is. 

- Kérlek Em! - szakított ki merengésemből férjem hangja - Muszáj, hogy visszakapjalak! Nem bírom egyedül. - fakadt ki, ökle pedig tompán koppant a kettőnket elválasztó anyagon. 

Ó, ha tudta volna, hogy nincs egyedül! Bárcsak annyit közölhettem volna vele, melyből megérti a dolgokat. De hiába próbálkoztam, egy apró szemrebbenésre sem tudtam rávenni testem. 

- Nem tudom meddig bírok még vele egy fedél alatt élni. - vált rekedtessé hangja, amiből tudtam jól, ismét könnyeivel küszködik - Meg kellett volna ölnöm. Meg akartam! De nem bírtam, hisz annyira hasonlít rá. De Em! Mit tettél magaddal! Mit tettél velünk! - zokogott immár, melybe tényleg majdnem belehaltam. 

- Próbáltam felügyelet alatt tartani, de muszáj volt az emberek közé engednem. Csak reménykedni tudok, hogy nem válik igazi szörnyeteggé. Amennyire lehetett lekorlátoztam azt az időt, amíg a társaságában kell lennem, és szinte teljes egészében Nathalie-ra bíztam. De nem tudom benne nem Adrient látni. Ha ránézek, azok a szemek teljesen ugyanolyanok. A haja pontosan abban az árnyalatban játszik mikor rávetődik a fény, mint anno az övén. Folyamatosan a régi emlékeimmel hasonlítgatom össze. Hogy vajon ugyanúgy nézne ki ő is, ha ilyen korú lenne. Hogy ugyanígy viselkedne e. Hogy ugyanolyan lenne e a stílusa, vagy a kedvenc ételei. Nem látok különbséget Em! Bárhogy keresem, nem tudom józan fejjel megítélni! De mit teszek, ha mégis kiütközik rajta a szörnyeteg énje? Hisz azt a két kis tinédzsert sem bírom legyőzni, hogy segíthessek neked! Mi lesz, ha rájön arra, hogy micsoda is ő valójában, és éktelen haragra gerjed? Segítened kell! Könyörgöm, segítened kell, hogy visszacsináljuk a hibád! - halkult el a végére hangja, de tudtam jól, még nem hagyott magamra. 

Drága egyetlen férjem viszont nem tudta, hogy semmi probléma sincsen. Félelmei valótlanok voltak, azzal pedig, hogy a valószínűleg ezekben a percekben is az emeleti szobának fogságába kényszerített fiút ellökte magától, semmi jót nem tett.

Nem. A fent tartózkodó fiatal tényleg Adrien Agreste volt. A mi drága, szőke kis kincsünk. Csak épp egy új testben, amit alkottam neki. Még a kis Dusuu-nak sem mondtam el, hogy a túlvilági lelkek árnyai közt megtaláltam a kisfiam, hogy a ténylegesen tökéletes sentimonstert alkothassam meg.
Bár elmondtam volna neki! Bár elmondtam volna Gabrielnek! Hisz azzal, hogy titkolóztam, mindenki életét tönkretettem. Tudtam, hogy a fiamnak anya nélkül kell majd felnőnie, de abba nem gondoltam bele, hogy az apját is nélkülöznie kell majd. Azt hittem lesz még utána annyi erőm, hogy újra magamhoz öleljem vékony kis testét. Hogy láthassam azokat a zöld szemeket, és pajkos kis mosolyt. Hogy megpuszilhassam, és elmondhassam neki mennyire szeretem. Hogy az életem adnám érte, és meg is teszem. Hogy tőlem ugyan búcsúznia kell majd, de apja boldogságban felnevelheti őt fel. Tévedtem.

Gabriel szörnyetegként tekintett rá, és egyenesen rettegett tőle, holott a megalkotott testbe az ő gyermekének lelkét sikerült visszahelyeznem. Én voltam az, aki csodát vitt véghez, neki semmi ilyesmire nem kellett volna próbálkoznia azzal, hogy egyéb talizmánokat akarjon egyesíteni. Férjem viszont anno csupán arról értesült, hogy halott fiunk képmása járkál úgy a házban, mintha a baleset meg sem történt volna, az én testem pedig a külvilágra mit sem reagálva fekszik, hogy mozdulatlanságával magába zárja a titkot, miszerint Adrien Agreste ismét életben van.