A tavalyi sötét varázslatok kivédése tanár, Lupin professzor az év végén sajnos elment az iskolából, így idén új tanár érkezett hozzánk. Mordon professzor egykor auror volt, úgyhogy azt gondolná az ember, hogy érti a dolgát. És bár érti is, a módszer, amivel átadja a tudását már nem annyira szép.
Az első sötét varázslatok kivédése óra eléggé furán telt. Az elején szokásosan zsibongva elfoglaltuk a helyünket a padokban - mellém Helen ült le. Nagyban beszélgettünk, amikor Mordon professzor hirtelen becsörtetett a terembe és olyan rémisztő látványt nyújtott, hogy mindenki egyből elhallgatott.
- Tegyétek el a könyveiteket. Nem lesz rá szükségetek.
Mordon a tanári asztalhoz lépett, leült és egy pergament vett maga elé.
- Ez az ember nem normális! - bukott ki Betty-ből amikor elhagytuk a termet.
- Tuti, hogy nem az - erősítettem meg.
- Basszus, hogy taníthat egy ilyen ember sötét varázslatok kivédését?
- Milyen az új tanár? - szólt bele a beszélgetésünkbe egy számunkra teljesen ismeretlen roxforti diák lány - kb. egy évvel volt idősebb nálunk - mivel meghallotta, hogy a sötét varázslatok kivédése óráról beszélünk.
- Szerintünk nem normális - adta meg a választ Betty.
- Miért?
- Főbenjáró átkokat mutatott be állatokon - magyarázta tovább.
- Ohh... - a lány erre nem tudott mit reagálni, csak zavartan csavargatni kezdte a haját.
- És diákokon - tettem hozzá.
- Mi? Úramisten, ez tényleg nem normális!
- Ugye? - a lány bólintott.
Betty felháborodottan mesélni kezdett az óránkról, amit a lány is és én is elborzadva hallgattunk (a lány azért, mert elképzelte, én pedig azért, mert felidéztem az emlékeket), amikor odalépett hozzánk Helen.
- Betty, Sandra! Gyertek, óránk van! - hadarta, majd megragadta a karunkat és húzni kezdett minket a folyosón.
Sebtében elköszöntem a lánytól, aztán Helenék után indultam bájitaltanra.
Egyik este, órák után vacsorára indultunk, de a nagyteremnél be kellett állnunk a sorba. Annyi diák szeretett volna egyszerre bejutni az asztalokhoz, hogy a bejárati csarnokban is állt a sor.
De alig, hogy beálltunk a sorba megláttuk és meg is hallottuk a pár diákkal előttünk álló Draco Malfoyt.
- Ez már megint szadizik valakit? - nyújtogatta a nyakát Helen.
- Úgy látszik - meredt előre Betty is, mire elröhögtem magam.
- Ki a szerencsés? - kérdeztem a lányokat.
- Harryék - felelte Betty.
- Már megint? - forgatta meg a szemét Helen, aztán elindult a fiúk felé.
Amennyire tudtunk odafurakodtunk Dracoék mellé, hogy lássunk is valamit abból amit csinálnak.
Na nem mintha nézni akartuk volna, sőt. Betty is és én is elég eltökéltek voltunk ahhoz, hogy esetleg közbe lépünk és leállítjuk őket, mert egyikőnknek se fért a fejébe, hogy miért kell állandóan valakit szívatni.
- A saját anyáddal foglalkozz, Malfoy - vágott vissza éppen Harry, miközben Hermione és ő a talárjánál fogva visszarángatták a felbőszült Ront. – Mindig olyan az arca, mintha trágyát szagolt volna? Vagy csak ha túl közel vagy hozzá?
Ezen muszáj volt nevetnem, Draco viszont már nem szórakozott ilyen jól.
- Ne merd sértegetni az anyámat, Potter! - sziszegte.
- Akkor te meg fogd be azt az ólajtó szádat! – felelte Harry, és hátat fordított Malfoynak.
A következő pillanatban vakító fehér fény villant, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy hova nézzek.
Mordon professzor bicegett lefelé a márványlépcsőn, miközben kivont pálcáját egy reszkető, fehér vadászgörényre szegezte, ami pontosan azon a helyen gubbasztott, ahol egy másodperce még Draco állt.
A szám elé kaptam a kezem és tágra nyílt szemmel meredtem Mordonra.
A professzor most Harryhez lépett.
- Eltalált? - recsegte a fiúnak.
- Nem - felelte Harry. - Csak súrolt.
Némán a lányok felé fordultam, akik szintén döbbenten néztek rám.
- NE NYÚLJ HOZZÁ! – bődült fel hirtelen Mordon, mire oda kaptam a fejem.
A mögötte álló Crak, aki épp a görény után nyúlt volna, azonnal megdermedt.
- A saját fején is átlát?! - borzadt el Helen.
- Ezek szerint - fintorgott Betty, miközben tovább figyeltük az eseményeket.
Az öreg auror most bicegve elindult Crak, Monstro és a fehér görény felé. Ez utóbbi rémülten visongott, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a pincelépcső irányába.
- Lassan a testtel!- dörrent rá Mordon, és ismét rászegezte a pálcáját.
A görény - mintha rugóra lépett volna - felröppent vagy három méter magasra, tompa puffanással leesett, majd újra a levegőbe pattant.
- Ne már! - háborodott fel Betty, de ha akarta volna se tudta volna megakadályozni, hogy Mordon folytassa, amit csinál.
- Nem szeretem az olyanokat, akik hátba támadják az ellenfelüket – recsegte Mordon, egyre magasabbra dobálva a fájdalmasan visító görényt. – Aki ilyet tesz, gerinctelen, alattomos, gyáva ember...
A tehetetlenül kapálózó görény úgy pattogott, akár egy gumilabda.
A döbbenettől moccani sem tudtam.
- Soha - többet- ne - csinálj - ilyet – mondta Mordon, minden szavának a görény egy-egy puffanó landolása adott nyomatékot.
- Mordon professzor! - csendült egy döbbent hang.
McGalagony professzor sietett lefelé a márványlépcsön, karján egy köteg könyvvel.
- Üdvözlöm, McGalagony professzor – biccentett Mordon, s közben zavartalanul folytatta a fenyítést.
- Mit... mit csinál? - kérdezte McGalagony, tekintetével követve a pattogó görény útját.
- Tanítok – felelte Mordon.
- Taní... Mordon, az egy diák?! – sikkantott fel McGalagony, s döbbenetében még a könyveit is elejtette.
- Egen! – bólintott Mordon.
- Hagyja abba! – kiáltotta McGalagony, és leszaladt az lépcsőn. Menet közben előhúzta varázspálcáját, és egy szempillantás múlva a görény visszaváltozott Dracová.
Hatalmas kő esett le a szívemről. A mardekáros fiú nyögdösve hevert a kőpadlón; szőke haja borzasan lógott lángvörös arcába.
- Fenyítésre sosem használunk transzformációt, Mordon – sápítozott McGalagony. - Dumbledore professzor biztosan mondta magának...
- Igen, mintha említette volna... - Mordon megvakarta borostás állát. – De gondoltam, hadd ijedjen meg egy kicsit...
- Mi itt büntetőfeladatot adunk, Mordon! Vagy beszélünk az illető házvezető tanárával!
- Ám legyen, beszélek vele – bólintott Mordon, megvetően végigmérve szegény Malfoyt.
Draco, akinek még mindig könnyezett a szeme a fájdalomtól és a megaláztatástól, gyűlölködve nézett Mordonra, és motyogott valamit, amiben jól kivehető volt az ,,apám" szó.
- Úgy gondolod? - Mordon tett néhány döngő lépést Draco felé. - Lucius Malfoy régi ismerősöm... megmondhatod neki, hogy Mordon rajta tartja a szemét a fián... Ezt üzenem neki... A házad vezetője pedig Piton, igaz?
- Igen - motyogta kelletlenül Draco.
- Vele is volt már dolgom - recsegte Mordon, mire a barátnőim tágra nyílt szemekkel néztek rám. - Alig várom, hogy elbeszélgethessek a jó öreg Pitonnal... Na gyerünk, lódulj... - Azzal megfogta Malfoy karját, és elindult vele a pincelépcső felé.
- Elment az étvágyam, gyertek, menjünk - ragadta meg Helen a kezünket.
- Mi a franc volt ez? - akadt ki Betty, amikor leértünk a pincébe vezető lépcsőn.
- Nem tudom - felelte remegő hangon Helen. - De mostmár biztos, hogy Mordon nem normális.
- Főbenjáró átkok és átváltoztatásos fenyítések?
- Ennek az embernek nem kéne itt lennie.
- Biztos, hogy nem.
- Piton vajon mit ad ezért Draconak?
- Igazából semmit nem kéne. Mármint, most épp amúgy mit csinált?
- Nem tudom, nem láttam.
- Én sem.
- Beszélek apával - szólaltam meg hirtelen.
- Hogy mi? - Néztek össze a baátnőim értetlenül. Ilyet is ritkán hallanak tőlem a Roxfortban.
Inkább nem is mondtam semmit, csak apa irodája felé vettem az irányt. Az ajtaja előtt megálltam és már majdnem bekopogtam, amikor meghallottam bentről Mordon hangját.
- Na jó, ne haragudj, Sandra, de én tuti nem megyek be veled - hátrált Helen. - Nekem ennyi dráma bőven elég volt mára, majd úgyis elmeséled.
Na igen, Helen az az ember, aki nagyon nem bírja az ilyen helyzeteket. Kár, hogy én igen. Nem baj, Betty szokott velem dráma királynőt játszani, persze csak bizonyos határokon belül.
- Menj csak vissza nyugodtan a klubhelyiségbe, majd én maradok Sandrával - mondta Betty lelkesen (?).
- Nem, Betty, asszem jobb, ha egyedül megyek be. Jól mondja Helen, majd elmesélem, menjetek inkább vissza.
- Ahj, jó - sóhajtott csalódottan Betty. - Gyere, Helen!
- Sok sikert! - öleltek meg mindketten majd befordultak a sarkon és eltűntek a szemem elől.
Alig telt el öt perc (amit a mondandóm megfogalmazásával töltöttem), amikor is nyílt az ajtó és kilépett rajta Mordon.
Amikor észrevett vetett rám egy nagyon hűvös pillantást, majd vissza is fordult az iroda belseje felé.
- Perselus, megérkezett a lányod is - mondta gúnyosan, majd megfordult és elbicegett a folyosón.
Ugyan a háta mögött voltam, biztos voltam benne, hogy a mágikus szemével egészen addig szemmel tart, amíg be nem lépek apa irodájába. Sőt, lehet, hogy még utána is figyelt, bár nem tudom biztosan, hogy több falon is átlát-e egyszerre. Inkább nem is akarom tudni.
- Én... - kezdtem volna rögtön, de ekkor észrevettem, hogy az apámon kívül egy másik személy is tartózkodik a helyiségben. - Draco? - értetlenül néztem a szőke fiúra, aki egy széken ülve fáradtan intett nekem.
Apa viszont miután egy pálcaintéssel becsukta az ajtót, kérdőn pillantott rám az íróasztala mögül.
- Öhm... visszajöjjek később? - kérdeztem zavartan.
- Nem. Éppen azt készültük megbeszélni, hogy hogyan jelentsük fel Mordont - nyugtatott meg Draco, mire elnevettem magam.
- Draco, elmehetsz - szólt apa hűvösen.
A fiú először értetlenül nézett, aztán vállat vont, majd pár másodperc múlva már csukódott is mögötte az ajtó.
- Sose látogatsz meg. Miért tettél most kivételt?
- Én... igazából csak... Mordon miatt jöttem, mert... nem értem hogy lehet tanár. Az óráján...
- Főbenjáró átkokat használt, tudom. Draco már mondta. És azt is tudom, hogy mit csinált vele - mondta apa teljesen nyugodtan
- És...? Támogatod? Egyet értesz vele? Miért nem teszel semmit? - csattantam fel, mert kezdett idegesíteni apa nyugodtsága és nemtörődömsége.
- Nem, nem értek vele egyet! De mit tehetnék? Nem rúgathatom ki! Dumbledore bízik benne, nekem is kell.
- Megbüntetted Dracót? - kérdeztem.
- Nem. Tudod, hogy nem szoktam.
- Tudom - hajtottam le a fejem.
Apa kisétált az asztala mögül, elém lépett és felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ebben az iskolába mindenki tudja, hogy ki vagy. Az emberek összekötnek minket. Ha az egyikünk csinál valamit, az a másikon is csattan. Nagyon szépen kérlek, maradj nyugton! Bírd ki egy kicsit Mordonnal. Csak egy évig marad.
- Jó, de...
- Értve vagyok? - vágott a szavamba.
Bólintottam.
Apa megsimította az arcom és pár pillanatig úgy tűnt, ezúttal kedves lesz velem. De a hirtelen jött érzelmes pillanattól megijedt, megfordult és hátat fordítva nekem visszament az íróasztalához.
- Most mehetsz - váltott vissza a szokásos rideg stílusára.
- Jó éjszakát! - suttogtam és kihátráltam az ajtón.
Annyira meg voltam döbbenve, hogy észre sem vettem a folyosón várakozó fiút.
- Sandra? - szólított meg bátortalanul, miután teljesen figyelmen kívül hagyva elmentem mellette.
- Oh, Draco! Ne haragudj, nem vettelek észre. Én csak... - hirtelen nem is tudtam mit mondjak. - Te megvártál? - csodálkoztam el, amikor megértettem, hogy miért van még itt.
- Baj? - bigyesztette le a száját tetetett csalódottsággal.
- Nem, dehogy.
Elindultunk a folyosón.
- Mit... mit mondott neked? - törtem meg végül a csendet.
- Apád?
- Igen.
- Semmit. Kimentett a bajból Mordon előtt, de azt mondta ne szekáljam többet Potteréket. Pedig ez a kedvenc elfoglaltságom! Nem fer, hogy nem csinálhatom!
- Aha - nyugtáztam halkan a hallottakat.
- Nem értesz vele egyet, ugye?
- Mármint azzal, hogy másokat cseszegettek csak azért, mert szerintetek ez vicces és amúgy is unatkoztok? Ugyan már! Mi lenne ezzel a bajom?
Draco persze érezte a gúnyt a mondandómból, le is hajtotta a fejét, mint aki szégyelli magát. Úgy sétált tovább.
- Tudod - kezdte. - Én csak...
- Khm - köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki.
Dracóval egyszerre fordultunk meg, és szembe találtuk magunkat Pansy Parkinsonnal.
- Sandra, beszélhetnénk? - kérdezte nyávogó hangon. - Négyszemközt - meredt Dracora.
- Öhm...
- Beszéljetek csak. Én addig... - körbe nézett valami mentő ötletet keresve. - Bemegyek ide, hogy... lemossak magamról... mindent - nézett a koszos kezeire, aztán belépett a fiú mosdó ajtaján.
- Mit szeretnél? - néztem Pansyra.
- Oh, én csak annyit, hogy - hirtelen megragadta a csuklóm és csavart rajta egyet, ezzel hátrálásra kényszerítve engem. - hagyd abba a kis játékodat!
- Hogy mi bajod van? Neked teljesen elment az eszed?
- Fölösleges ezt csinálnod! Senki sem figyel rád, senkit sem érdekelsz! Ne játszd a dráma királynőt, mert az az én dolgom! És senki nem veheti ezt el tőlem! Még te sem, akárkinek is hiszed magad! - fröcsögte az arcomba, majd elengedte a kezemet és elviharzott a folyosón.
Döbbenten meredtem utána.
- Mit akar ez tőlem?
- Elég egyértelmű, hogy féltékeny - szólalt meg Draco a hátam mögött.
- Mire? -fordultam meg.
- Inkább kire. Rád.
- Miért lenne féltékeny rám?! Most mondta, hogy egy senki vagyok! És igaza is van - megfordultam és vettem pár mély lélegzetet, hogy elfojtsam a feltörni készülő sírást.
- Minden oké? - kérdezte Draco és megkerült, hogy a szemembe nézhessen.
- Igen - mosolyogtam rá, majd tovább indultunk a folyosón.
Pansy akcióját egyáltalán nem értettem. Nem tudtam, hogy mit akar, és, hogy azt miért így közli. Tanácstalan voltam. Ennek ellenére sem Helennek, sem Bettynek nem meséltem el, hogy mi történt a folyosón, pedig kérdezték, hogy minden rendben-e. Szó nélkül dőltem be az ágyamba, húztam el a baldachint, majd a gondolataimba merülve aludtam el.
Aznap éjjel nem aludtam valami jól...
