ÉRTELMETLEN (befejezett)

3/4

*néhány unalmas tanóra után *

A legtöbb diák, a 7. és 8. óra közt történő szünetben megy enni. Én is így teszek. Persze nem ehetek, csak egy almát, de nem zavar. Virág, Hannával megy pár diákkal előttem. Néha hallom hangos nevetésük. Szánalmat érzek magam iránt. Ádámot az anyja elkérte 6. óra után, mondván, hogy fontos dolguk van.

Beérek a menzára és leülök egy asztalhoz. Tíz szék van körülötte, így azt gondolom, hogy nem zavar senkit, ha elfoglalok egyet.

Pár percig zavartalanul majszolom a gyümölcsöt, mikor valaki erőből levágja mellém a tálcáját. Felvonom a szemöldököm és úgy nézek fel. A suli focicsapatának a kapitányával találtam magam szemben. Alex helyes gyerek, sok lánynak álma teljesülne, ha összejöhetne vele. Szerintem meg Alex egy tapló.

-Igen, mit szeretnél? - mosolygok rá.

-Bocs kislány - helytelennek gondolom a "kislány" megszólítást, mivel a fiú évvel idősebb csak nálam -, itt mi szoktunk ülni.

-Te meg a hangok? - kérdezek vissza pofátlanul.

Szemében düh szikrája villan fel, aztán kifújja a benntartott levegőt.

-Hamarosan jönnek a csapattársaim is, úgyhogy kurva  gyorsan hordd alrébb magadat.

A leghihetőbb aranyos mosolyom küldöm felé, aztán meggondolatlanul válaszolok.

-Nem.

Rácsap egyet az asztalra, ami nem ártott neki semmit, majd fogja a tálcáját és az asztal másik végében helyet foglal. Tudja, hogy nem rendezhet itt jelenetet. Alexxel vigyázni kell, legalábbis Virág azt mondta egyszer régebben. Soha nem beszéltem ennyit ezzel a taggal, de elég is volt.

Nyugodtan eszegetem tovább az almát, majd előveszek mégegyet a táskámból. Egy idő után a többi focis is idetéved. Alexen kívül kilencen vannak. Át kellene adnom a helyem az egyik izomagynak. A legtöbbnek a nevét sem tudom. Hátra fordulok hely után kutatva, de minden fullon van. Egy asztalnál kiszúrom négy osztálytársam, akik elvannak. Vagyis nagyon úgy tűnik. Közben a focisok is helyet foglalnak. Az egyikük, akinek nem tudom a nevét, türelmetlenül indul meg felém.

-Engedj ide kicsi.
-segíthetek te szánalom fajzat, ha akarod. Cserébe viszont kérek valamit. Szerezz magadnak lakást, ahol egyedül vagy, hogy anyádék többé ne tudjanak zavarni. - Viki ajánlata csábító, de selytem mire megy ki, így nemet intek a fejemmel.

A focis gyerek valószínűleg magára veszi, mivel erősebben kezdi szorítani a bézs színű tálcát. Nagy levegőt vesz, majd lerakja a tálcát élem. Mögém sétál, majd lehajol valamennyire. Halkan beszél.

-Utoljára mondom kicsi. Ne idegesíts fel, add át a kibaszott helyed, mert tenni fogok róla, hogy ez után soha ne tudj leülni az ebédlőben - válaszolni akarnék, de remegek és érzem, hogy be fogok pánikolni. Lassan felállok, de valaki visszanyom a vállamnál fogva.

Odakapom a tekintetem. Tomi halványan rámmosolyog, majd biccent, hogy egyek tovább nyugodtan. Nekem viszont teljesen elmegy az étvágyam, ezért csak figyelem az eseményeket.

-Figyelj kicsi" - sétál közelebb Tomi a sráchoz - értem, hogy nagyon menő végzősökkel lógni, meg nagyon elvagy magaddal, de kurva gyorsan vegyél vissza magadból, mert bajok lesznek. A barátom - mutat rám -, itt akar enni. Ezen a széken, ennél az asztalnál. Úgyhogy fogd meg magad, a tálcád és húzz el innen - erősen nyomja meg a mondat végén, mire a fiú összerezzen, majd úgy tesz ahogy Tomi ajánlotta".

-Már nem is vagyok éhes - motyogom.

Mint kiderült, új barátom" méreget, majd felránt, belém karol, felkapja a táskám és kisétál velem a hatalmas helyiségből. Először nem tudom hová akar vinni, aztán szembe csap a "büfé" sárga fényben villogó táblája.

-Nem hagyhatom, hogy ilyen keveset egyél. - a kezembe nyom egy kétezrest és előre furakodik velem a sor legeléjre.

Tomi nem rosz arc srác. Jól néz ki, bár nem az esetem. Kedves, aranyos, romantikus, ha kell. Néha beszéltem vele, talán ő az egyetlen, aki tudja, hogy zűrösök a családi dolgok. Pontosabban ő sem tud semmit, csak ennyit.

-Mit kérsz? - ráz meg egy kicsit.

-őőő... Nem vagyok éhes köszönöm - próbálok kibújni valahogyan a karjai közül, de szorosan tart.

-Elengedlek nyugi, csak egyél valamit. Két alma nagyon kevés.

Megadóan sóhajtok, majd kérek egy islert. Tomi kér mellé egy sonkás pizzát és egy sajtos szendvicset. A büfé drága. Ezt mindenki tudja, ezért nem is szoktam itt venni semmit. A jó szívű srác 900 forintot hagy ott miattam. Köszön a büfés bácsinak, majd húzni kezd.

-Ugye nem akarsz visszavinni az ebédlőbe? - remegek meg a hirtelen belém vágó félelemtől.

-Dehogy. Tök jó idő van. Kimegyünk az udvarra. - mégjobb...

-Hát szívem. Engedd el. Túl jó hozzád ez is - könny csordul ki szememből, mikor felfogom, hogy ez igaz.

Egyik kezemmel letörlöm és próbálok másra koncentrálni, hogy megállításam a készülő Niagarát. Egy percen belül, már érzem, hogy Tomi elenged. Lehuppan a puha fűbe és int, hogy én is tegyek így.

A suli mögött vagyunk, egészen a kerítés mellett. Erre nem szokott senki járni, mivel itt a kémia szertár bejárata és sokak szerint, a kémia tanár egy őrült, aki mindig itt lóg és, ha valaki idejön, bezárja a szertárába. - Nem is értem hogyan tudnak ekkora hülyeséget kitalálni a diák társaim.

-Tehát. Először is, kedves Laura. A pizzát eszed meg, aztán a szendvicset, végül, ha bírod az islert. Ez így megfelel? - értetlenül ráncolom a homlokom. Komolyan gondolja?

Meg sem kell kérdeznem, látom rajta, hogy igen.