A zene a szív ritmusa

12.rész

Jó volt ezután a pár nap után újra nevetni egy kicsit. Bár nem bíztam meg benne a történtek miatt, de most valahogy biztonságban éreztem magam mellette. Séta közben még iszogattam a shakemet de sajnos hamar elfogyott. A táncterembe érve elmentem átöltözni, majd hajamat egy laza kontyba fogtam. Nem akartam még kimenni. Gondolkodni akartam JungHon. Már ott a játszótéren meg tudtam volna neki bocsátani. Csak féltem. Még most is félek. Rettegek attól, hogy ha most megbocsátok, később újra megbánt. Egyszer csak a nevemet hallottam és azt, hogy dörömbölnek az ajtón
- SooRa!SooRa! Bent vagy még? Minden rendben? - az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt. Mr.Chan volt az.
- Igen minden rendben van csak öltöztem.
Mind a ketten vissza mentünk és neki is láttunk a gyakorlásnak. Szerintem egész jól ment. Jól haladtunk. Viszont az egyik elem nem nagyon akart sikerülni.
- Rendben mára végeztünk. Menjetek haza pihenni. Viszont látásra! - mond Mr.Chan majd már ki is lépett az ajtón. Én csak folytattam a gyakorlást.
-Te nem mész haza? - jött mögülem a Fekete hangja.
- Nem. Még gyakorolnom kell. De te menj csak nyugodtan.
- Oké, de nem maradj túl sokáig. Rendben?
- Rendben.
Elköszöntünk, utána folytattam is gyakorlást. Rengetegszer eltáncoltam az elejétől addig ameddig tudtam de annál a lépésnél mindig megakadtam. Egyszerűen soha nem sikerült. Átnéztem a felvételt a koreográfiáról újra meg újra, és próbáltam memorizálni, hogy lehetne megcsinálni. Olyan fél órája próbálhattam, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Azt hittem a Fekete jött vissza valamiért úgyhogy a nevét mondva fordultam meg.
- JungH... - ám a meglepettségtől elakadt a szavam. Ott állt előttem az az ember akitől a legtöbb bantást kaptam a gimiben. Az aki abban lelte örömét ha sírni látott. Aki csak azért vallott nekem szerelmet, hogy utána megálázhasson az egész iskola előtt. Pedig nekem tényleg tetszett. Dávid. Hogy került Kóreába? Miért jött ide? Már csak a látványától fájni kezdett a szívem.
- Na már nem is köszönsz egy régi barátnak? - kérdezte magyarul.
- Mi soha nem voltunk barátok. Mit keresel itt? - válaszoltam a lehető leghatározottabban. És persze magyarul. Nem akartam kimutatni mennyire felkavart a jelenléte.
-A szüleimnek a cégük miatt ide kellett költözniük és én jöttem velük mert ugye náluk vagyok tolmács. De mi van veled. Megváltoztál. Most talán nőnek nézel ki nem pedig úgy mint egy disznó. - nevetett fel gúnyosan. Szavai tőrként hatoltak a szívembe - Ami azt illeti elég kívánatos vagy.
Megnyalva száját elindult felém én meg csak hátráltam. Nagyon féltem, hogy mit akar csinálni. Csak párat léptem hátra de már ott is volt a tükör, ő meg kapott az alkalmon és két karjával elállta az utamat. Bepánikoltam. Kezeit derekamra tette és belemarkolr egy jó erősen. Én csak fájdalmasan felnyögtem, majd szabadulni próbáltam de túl erősen szórított. Egyik kezét levezette fenekemre majd belemarkolt egyet. Az érzésre összeszorítottam szemeimet, majd elindult felfelé. Én csak álltam ott mint egy fadarab. Tehetetlen voltam. Lehet, hogy jó formában vagyok de sokkal erősebb és nagyobb nálam. Egy nagy reccsenést hallottam. Elnéztem és láttam hogy szószerint letépte rólam a pólót. Itt már folytak a könnyeim.
- Na! Nem kell sírni. Ígérem élvezni fogod. - mondta majd megcsókolt. Erőszakosan tolta át nyelvét a számba. Amikor el akartam tolni bele harapott az alsó ajkamba. Fájdalmamban felsikkantottam egy kicsit. Ekkor egy üvöltést hallottam.
- Azonnal szállj le róla!! - majd már le is rántotta rólam én meg mint egy ronngybaba estem össze. Felnézve láttam ahogy JungHo behúzott Dávidnak egy hatalmasat. A Fekete elindult felém de életem egyik pokollá tévője vissza rántotta és megütötte. JungHo nyögött egyet fájdalmában, de nem hagyta magát. Végül Dávid került alulra.
- Ha még egyszer meglátlak a közelében akkor megöllek!! Megértetted?! - rivallt rá, majd behúzott neki egy utolsót. Én csak halkan zokogtam a tükörnek dőlve. Elengedte a srácot, majd levéve kabátját oda sétált hozzám és rám terítette. Egy kicsit megnyugodtam, hogy mellettem van. Felnéztem rá és meglátva arcát újra elsírtam magam. Szája felrepedt, arcán sebek és lila foltok voltak. Fájt, hogy miattam sérült meg. Kezemet az arca felé kezdtem emelni de észbe kaptam és nem értem hozzá. Átnéztem válla felett és láttam, hogy Dávid a vérét törölgeti a szája széléről.
- Te ribanc! Ezt még nagyon meg fogjátok bánni mind a ketten! - hangoztak szájából a fenyegető szavak magyarul.
- Ha meglátlak JungHo vagy bárki közelében aki fontos nekem vagy bántod őket, feljelentelek. - mondtam határozottan és ugyan azon a nyelven. Meglepődött bátorságomon. Egy kicsit én is, de nem tudtam ezzel foglalkozni. Ő meg csak dühösen felállt és elhagyta a tánctermet.
- Soo.. - hallottam meg a még rajtam kívül a teremben tartózkodó elhalkuló hangját. Ráemeltem tekintetemet és újra előtőrtek könnyeim. Ő csak némán elém lépett és szorosan átölelt. Nem is kellett több. Ebben a pillanatban csak erre volt szükségem. Hogy valaki mellettem legyen és ne kérdezzen. Csak ennyi kellett. Arcomat mellkasába fúrtam és én is átöleltem a derekát. Patakokban folytak le a sós cseppek az arcomon. Mély levegőket vettem és ezért orromba kúszott a fiú eszméletlen illata. Valamiért ez és az erősen tartó kezek megnyugtattak. Valahogy biztonságban éreztem magam. Mikor már kezdett alább hagyni sírásom, lassan elvált tőlem és megszólalt.
- Gyere haza kísérlek. Késő van és biztos elfáradtál.
- Rendben - csak ennyit tudtam kinyögni. JungHo összeszedte a cuccomat és elindultunk a koliba.