Fejjel a falnak

Borul a bili

A tollam végét rágcsálva hallgattam Mr. Oldsmant, amint hatalmas beleéléssel magyaráz valamit a... valamiről. Feltételezhetően valamilyen történelemanyaggal kapcsolatos dolog lehetett, fogalmam sem volt, mert az eszem teljesen máshol járt. Annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy ha akartam volna, se tudok rendesen koncentrálni, olyan mellékes dologra mint az amerikai polgárháború. Ja, igen. Erről volt szó.

- Miss Martinez!

- Tessék?! - kaptam az őszülő tanáromra a tekintetem, miközben még mindig bután a fogaim között forgattam az íróeszközömet.

- Mi lenne, ha ide koncentrálna, mielőtt teljesen elfogyasztja azt a tollat? - kérdezte cinikusan, én pedig gyorsan a padra csaptam az említett tárgyat. A teremben apró moraj futott végig, mindenki rajtam kuncogott. - Tudja mi volt a kérdés?

- A kérdés?

- Igen, a kérdés. - megtekerte a fejét, majd végig nézett az osztályon. - Ki tudja milyen kérdést tettem fel a kisasszonynak? - a hátsó sorban egy barna, göndör hajú lány majdnem kibukott a padjából annyira kalimpált Mr. Oldsman figyelméért, és a világ legboldogabb emberének érezhette magát akkor, amikor a tanár felszólította.

- A kérdés az volt, hogy melyik évben kezdődött a polgárháború.

- Köszönöm! Látja, valaki legalább figyel. - morrant rám, aztán elém sétált, és a padom előtt szigorúan megállt. Minden diák lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi következik ezután. Éreztem, hogy fülig vörösödök, mert bár már tudtam mi volt a kérdést, arra a választ azonban nem. - Tehát?

Polgárháború. Polgárháború. Amerikai polgárháború. Gyerünk, törd a fejed!

A tekintetem ide-oda cikázott a teremben lévő diákok között, valamiféle megváltást vártam, hogy esetleg van olyan, aki tudja, és hajlandó is segíteni nekem. Azonban ilyen ember csak egy volt, az pedig két paddal előttem ült, és hála a szigorú tanárunknak, esze ágában sem volt hátrafordulni. Kétségbeesetten bámultam Mr. Oldsman szarkalábas szemébe, aki a legkevésbé sem volt megértő velem, türelmetlenül várta a válaszomat.

- Ööö... A polgárháború, izé... - habogtam, fogalmam sem volt. Ott sem voltam, meg különben is. Már nem számított.

A tanár az asztalomon dobolt az ujjaival, tudtam, hogy képes ott állni óra végéig, ameddig nem válaszolok a kérdésére. Nem sűrűn fordult még elő, hogy nem tudtam a választ, így a többiek is meglepetten néztek rám, miközben összesúgtak a hátam mögött.

A bámulást és a sugdolózást végül egy kopogás törte meg, és Mrs. Grinner kedves arca jelent meg az ajtóban.

- Elnézést a zavarásért Mr. Oldsman! Elrabolhatnám egy percre Miss Martinez-t? - a kérdésére felszabadult sóhaj szakadt ki belőlem, ugyanakkor aggasztott is, hogy mit akar tőlem az iskolatitkár. Nem szoktak csak úgy kihívogatni diákokat az óráról. Legutóbb amikor ilyen történt, és az egyik diáknak mennie kellett, akkor kiderült, hogy meghalt a nagyija, és a szülei az iskolába telefonáltak, hogy elkérjék őt. Reméltem, hogy ez esetben másról van szó.

Gyorsan a táskámba söpörtem a cuccaimat, aztán elkapva a tekintetem a dühös tanáromról, Mrs. Grinner-hez szaladtam.

- Miről van szó?

- Édesapád nemrég telefonált, érted jön tíz perc múlva. - csukta be maga mögött az ajtót.

- Miért?

- Azt nem mondta, csak arra kért szóljak, és mire ideér, legyél a parkolóban.

- Értem, köszönöm. - pillantottam a nőre, aki bólintott, és már ott is hagyott. A gyomrom azon nyomban görcsbe rándult, a múltkori eset után semmi kedvem nem volt apámmal találkozni, és attól féltem, hogy esetleg hazavisz. Hazavisz, és akkor kezdődik előröl az a pokol, amiből nemrég sikerült kimásznom, legalább egy kicsit. Viszont azt is tudtam, hogy nem maradhatok örökre burokban, szembe kell néznem a valósággal, és a szüleimmel egyaránt.