Allison
Hét nap telt el azóta, hogy betettem a lábamat a Dorsey birtokra. Azóta egyszer sem hagytuk el a házat. Viszont sok mindennek lettem fültanúja. Úgy, mint amikor véletlen Mr. Dorsey dolgozó szobájához tévedtem. Egy hét után is próbáltam kiigazodni a házon, mellesleg késő este volt, és semmit sem láttam.
Közelebb hajoltam az ajtóhoz és hallgatóztam. Egy apa–fia beszélgetés vette kezdetét.
– Hányszor kell még elmondanom neked, hogy semmit sem érsz el azzal, hogyha ezt csinálod? Nem tudod visszahozni őt! Mellesleg az alkohol semmit sem old meg! – ordibálta Mr Dorsey.
– Nem kell kioktatnod. Hibáztam, meg kell oldanom! – válaszolta Ashton.
A végére veszekedés lett belőle. Ahogy közelebb hajoltam az ajtóhoz az egyik macska megjelent a lábam alatt, amitől megijedtem. Bevertem a fejemet, mire minden beszéd azonnal megszűnt. Az arcomhoz kaptam majd egyből a nappali felé vettem az irányt, ahol úgy tettem mintha a polcon lévő könyvet olvasnék. Hülye ötlet volt, hiszen már beesteledett, a lámpák nem égtek, alig láthattam valamit is.
– Soha többet nem teszem be oda a lábamat! – bosszankodott Ashton kezével az ajtó felé mutatva. – Allison!
– Jaj, igen, bocsi. Szeretek esténként sétálgatni.
– Mindegy, lényegtelen. Holnap este lesz egy vacsora, a nagymamám szeretne megismerni. Így reggel elmegyünk anyám kedvenc ruhaboltjába, ott rád szabnak egy ruhát.
– Van nekem is ruhám, nem kell azért rám költeni.
– Nem ismered még a nagyanyámat, imádja azokat a ruhákat, és ha rajtad van, téged is szeretni fog.
~
– Nem hiszem el! Neked is azt a rohadt telefont kell nyomkodni – szitkozódott Ashton, azok után, hogy a belvárosba érve egy sofőr miatt nem értünk át a lámpán. Végül pedig hosszan megnyomta a dudát, jelezve az egész városnak a türelmetlenségét. – Menne a torkodra az a kávé! – Utána már csak az orra alatt szitkozódott, amit még én is alig hallottam.
Miután leparkoltunk, elindultunk egy kis sikátoron keresztül, ami végül egy óriási bevásárló utcába torkollott. Emberek zsúfolódtak a boltokba. Járókelők özöne töltötte meg az utcát, mindenki szatyrokkal járkált és a kirakatokat nézték.
– Itt is van – mutatott Ashton egy üzletre. Kinyitotta az ajtót, majd előreengedett.
– Drága Ashton, jó újra látni. Hogy van anyukád? Oh, és milyen szép barátnőd van!
– Szép napot Mrs Anderson. Anyu jól van, készülődik az estére.
Bent minden csendes volt, és halkan szólt egy lágy zene. A bejárat mellett egyből pár mutatós ruhadarabbal találtuk magukat szembe, amit egyből szemügyre vettem. Ujjaimat lassan végighúztam az öltözékeken, mindegyiket gyönyörűnek találtam. Továbbá hosszú fogasokon sorakoztak az estélyiek, voltak köztük menyasszonyi ruhák is, és olyanok is, amelyek még a csomagolásban pihentek. Hátrébb a pénztár mögött a polcokon az elegáns öltözékek sorakoztak.
Az idős nő mosolyogva nézett rám, ahogy körbenéztem a helyiségen. Barna hajtincsei – amik közt már néhány ősz szál is megjelent– gyönyörűen csillogtak az ablakon keresztül beszűrődő napfényben. Karcsú volt, mint a nád, de így is tudott divatos ruhákat hordani. Hófehér bőréhez tökéletesen passzolt a kék blézer és a fekete kosztüm nadrág, meg a hozzá választott magassarkú.
– Gyere, nézzük meg a méreteidet! Utána keresünk valami ruhát. – A nő megragadta a kezemet, és egy kis pódiumra húzott, amit tükrök vettek körbe.
– Miért kell ilyen ruhába bújnom?
– A nagyi nagyon körülményes.
– Úgy ahogy mondja a fiatalúr – válaszolta a nő, miközben csípőm méretét mérte le. – Miss Dorsey, vagyis Evelin, egy karakán személy, ha szembeszállsz vele, akkor az egyenlő a pokollal.
– Honnan tudják, valaki már próbálkozott ellenszegülni? Vagy maga honnan ismeri Ashton nagymamáját?
– Régen még Párizsban együtt vezettünk egy ruhaszalont. Egyikünknek sem keresett sokat, kevés volt a bevétel. Épp, hogy ki tudtuk fizetni a lakbért. Viszont Evelin megismerte Tom Dorseyt. Ashton nagyapját. Fülig szerelmesek lettek, na és persze a srác gazdag volt, így még jobban tetszett neki. Engem otthagyott egyedül. Így nem tehettem mást, minthogy New Yorkba költöztem.
– Végül pedig hamar híre ment, mikor a nagyiék ide költöztek – folytatta Ashton. – Így Mrs Anderson is megtudta, hogy a városba költözött a volt legjobb barátnője.
– De hosszú időbe telt mire Evelin ellátogatott ide. Azóta pedig törzsvendégnek számít, feldobta a bolt hírnevét. Végül pedig a fia felesége, szóval Marilyn is ide kezdett el járni.
– Az igen, ez ám a történet...
– Na, ugye, de most ne mozogj. Húzd ki magad! – utasított a nő.
Mrs Anderson feljegyezte magának méreteimet, majd utána elindult a boltjában ruhákat keresni. Elsőnek az elöl lévő ruhákat nézte végig, de nem talált semmi szemrevalót így hátrament.
– Gondolom, valami szép színesen legyen – szólalt meg a nő, a bolt másik végéből.
– Igen – válaszoltuk egyszerre Ashtonnal.
Mrs Anderson tovább kereste a megfelelő ruhát. Voltak ott pirosak, lilák, de rikító színűek is. Végül egy barack színű ruhával állt elénk.
– Szerintem ezt tökéletesen illik a kicsit sötétebb bőrödhöz. Gyere velem, próbáld fel! – Újból maga után húzott és a polcok mögött egy öltözőben kötöttünk ki. – Ez jó is lesz – mondta, miután felhúzta a cipzárt.
Körbefordultam kétszer, majd alaposan megnéztem magamat a tükörben. A mellemnél apró virág hímzések voltak, amik még jobban feldobták a ruha kompozícióját. A vékony pántot megigazítottam vállamon, majd pedig a "v" alakú dekoltázsra tévedt a szemem.
– Úgy érzem ez tényleg illik hozzám – feleltem, majd a térdig érő ruhán végigsimítottam a kezemet.
– Szerintem is, ez teljesen megfelelő, le is veszem. – Megpróbáltam lehúzni a cipzárt, de nem értem el, mellesleg Mrs Anderson kezem után kapott.
– Legalább mutasd már meg Ashtonnak, nézzük meg ő mit szól hozzá.
– Biztosan nem. Elég lesz egész este ebben mutatkoznom előtte, nem szeretném, ha már most látná.
Mivel Mrs Anderson akaratos volt a ruhák terén, nem maradhatott el a divatbemutató sem. Egy kicsit kínosan éreztem magamat a bolt vásárlói előtt – akik addig érkeztek, míg felvettem a ruhát.
– Mit gondol a fiatal Dorsey? – kérdezte Mrs Anderson, Ashtontól.
Tekintetét felkapta a telefonjából, és végigmért. A szeme kikerekedett, felállt és közelebb lépett hozzám.
– Na, ebben jól tudsz majd táncolni – mosolygott rám.
– Tessék? Én nem tudok táncolni.
– Miért hazudsz? Biztosan tudsz.
