Házasságra ítélve

Negyedik

Allison

Hét nap telt el azóta, hogy betettem a lábamat a Dorsey birtokra. Azóta egyszer sem hagytuk el a házat. Viszont sok mindennek lettem fültanúja. Úgy, mint amikor véletlen Mr. Dorsey dolgozó szobájához tévedtem. Egy hét után is próbáltam kiigazodni a házon, mellesleg késő este volt, és semmit sem láttam.

Közelebb hajoltam az ajtóhoz és hallgatóztam. Egy apa–fia beszélgetés vette kezdetét.

– Hányszor kell még elmondanom neked, hogy semmit sem érsz el azzal, hogyha ezt csinálod? Nem tudod visszahozni őt! Mellesleg az alkohol semmit sem old meg! – ordibálta Mr Dorsey.

– Nem kell kioktatnod. Hibáztam, meg kell oldanom! – válaszolta Ashton.

A végére veszekedés lett belőle. Ahogy közelebb hajoltam az ajtóhoz az egyik macska megjelent a lábam alatt, amitől megijedtem. Bevertem a fejemet, mire minden beszéd azonnal megszűnt. Az arcomhoz kaptam majd egyből a nappali felé vettem az irányt, ahol úgy tettem mintha a polcon lévő könyvet olvasnék. Hülye ötlet volt, hiszen már beesteledett, a lámpák nem égtek, alig láthattam valamit is.

– Soha többet nem teszem be oda a lábamat! – bosszankodott Ashton kezével az ajtó felé mutatva. – Allison!

– Jaj, igen, bocsi. Szeretek esténként sétálgatni.

– Mindegy, lényegtelen. Holnap este lesz egy vacsora, a nagymamám szeretne megismerni. Így reggel elmegyünk anyám kedvenc ruhaboltjába, ott rád szabnak egy ruhát.

– Van nekem is ruhám, nem kell azért rám költeni.

– Nem ismered még a nagyanyámat, imádja azokat a ruhákat, és ha rajtad van, téged is szeretni fog.

~

– Nem hiszem el! Neked is azt a rohadt telefont kell nyomkodni – szitkozódott Ashton, azok után, hogy a belvárosba érve egy sofőr miatt nem értünk át a lámpán. Végül pedig hosszan megnyomta a dudát, jelezve az egész városnak a türelmetlenségét. – Menne a torkodra az a kávé! – Utána már csak az orra alatt szitkozódott, amit még én is alig hallottam.

Miután leparkoltunk, elindultunk egy kis sikátoron keresztül, ami végül egy óriási bevásárló utcába torkollott. Emberek zsúfolódtak a boltokba. Járókelők özöne töltötte meg az utcát, mindenki szatyrokkal járkált és a kirakatokat nézték.

– Itt is van – mutatott Ashton egy üzletre. Kinyitotta az ajtót, majd előreengedett.

– Drága Ashton, jó újra látni. Hogy van anyukád? Oh, és milyen szép barátnőd van!

– Szép napot Mrs Anderson. Anyu jól van, készülődik az estére.

Bent minden csendes volt, és halkan szólt egy lágy zene. A bejárat mellett egyből pár mutatós ruhadarabbal találtuk magukat szembe, amit egyből szemügyre vettem. Ujjaimat lassan végighúztam az öltözékeken, mindegyiket gyönyörűnek találtam. Továbbá hosszú fogasokon sorakoztak az estélyiek, voltak köztük menyasszonyi ruhák is, és olyanok is, amelyek még a csomagolásban pihentek. Hátrébb a pénztár mögött a polcokon az elegáns öltözékek sorakoztak.

Az idős nő mosolyogva nézett rám, ahogy körbenéztem a helyiségen. Barna hajtincsei – amik közt már néhány ősz szál is megjelent– gyönyörűen csillogtak az ablakon keresztül beszűrődő napfényben. Karcsú volt, mint a nád, de így is tudott divatos ruhákat hordani. Hófehér bőréhez tökéletesen passzolt a kék blézer és a fekete kosztüm nadrág, meg a hozzá választott magassarkú.

– Gyere, nézzük meg a méreteidet! Utána keresünk valami ruhát. – A nő megragadta a kezemet, és egy kis pódiumra húzott, amit tükrök vettek körbe.