Nem éreztem semmit. Próbáltam felébredni, de nem tudtam kinyitni a szemem, olyan érzésem volt hirtelen, mintha zuhantam volna. Próbáltam sikítani mindent megtettem volna, hogy valami jelet adjak, hogy igen, életben vagyok, de mintha a torkomat szorították volna. Egy hangot sem tudtam kiadni.
Hirtelen éreztem, ahogyan egy kéz simul a kezemre. Megakartam szorítani, azt akartam, hogy érezze bárki is van mellettem, hogy életben vagyok, hogy még élek.
Hangosan akartam kiáltani, olyan hangosan ahogya csak bírtam volna, de semmi. Sírni akartam, hangosan zokogni. Féltem, nem tudtam, hogy mi is lehet velem és hol is vagyok.
Már nem éreztem a kezet a kezemen, mire megijedtem. Teljes testemben remegtem, de még így sem tudtam össze szorítani vagy megmozdítani a kezemet.
Éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül végig az arcomon majd éreztem, ahogyan egy kéz simított végig az arcomon és letörölte a könnycseppet.
- Kérlek - hallottam egy hangot, de nem tudtam, hogy kié. - Szeretlek - sóhajtotta majd éreztem agy apró nyomást a hasamnál és a bal karomnál.
Megakartam mozdítani a kezem, de ismét nem sikerült. Másodszor a szememet próbáltam kinyitni ami valahogyan sikerült is. Vakító fény miatt csuktam be a szemem majd újból próbáltam kinyitni azt.
Nagyot sóhajtottam majd ijedten néztem körbe. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni.
A mellettem ülő vagy fekvő fiúra tekintettem. Nem láttam az arcát mivel az ajtó felé volt fordulva, de éreztem a testéből áradó hőt. Halványan elmosolyodtam majd beletúrtam remegő kezeimmel a barna hajába.
Nem kelt fel csak továbbra is békésen szuszogott mire lassan vissza tért a szívem a rendes tempóbe. Egyre nyugodtabb lettem.
- Márk - motyogtam, de hangom torz volt, mintha nem is én szólaltam volna meg. - Kérlek - suttogtam és a kezéhez nyúltam amit rajtam pihentetett.
- Mm? - hallottam meg Márk mély hangját.
Halvány mosollyal az arcomon simítottam végig ismét a haján. Felpróbáltam ülni, de Márk miatt nem ment.
- Márk, kérlek - nyögtem fel halkan amikor elkezdett fájni a hasam.
Márk lassan emelte fel a fejét majd rám tekintett. Amikor találkozott a tekintetünk döbbenten nézett rám majd egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
- Beka - suttogta alig hallhatóan, de mást nem csinált.
Szinte alig mozgott valamit csak engem fürkészett. Remegő kezemmel végig simítottam a kézen majd nehezen közelebb hajoltam hozzá és lassan ajkaira nyomtam ajkaim.
A hajába túrva magamhoz húztam és elmosolyodtam.
- Szeretlek - motyogtam majd közelebb húztam és magamhoz öleltem.
Könnyes szemmel néztem magam elé majd lesütöttem a szemem. Remegve szorítottam és próbáltam megnyugodni, de nem ment.
- Beka, sajnálom, de valamit el kell mondanom - kezdett bele, de megráztam a fejem és a vállába temettem az arcom.
- Nem, ne folytasd - könyörögtem neki. - Nem akarom - ráztam a fejem.
Márk végig simított a hátamon majd rádöntötte a fejét a fejemre.
- Sajnálom Beka - suttogta. - Nem is tudod mennyire - puszilt bele a hajamba.
Érzelmek nélkül tekintettem Márk mögé. Lassan végig simítottam a hasamon majd újból felzokogtam. A számba harapva próbáltam elcsendesülni, de nem ment. Az ajtó nyitódására kaptam fel a fejemet.
- Gyerek - suttogta könnyes szemmel Körte.
- Ne, ne mondj semmit - suttogtam amikor már nyitotta volna a száját.
- Sajnálom - hajtotta le a fejét.
Márk vállába fúrtam a fejem és nagyot sóhajtottam. Márk folyamatosan simogatta a hátam mire lassan lenyugodtam. Remegő kézzel öleltem át Márkot majd lehunytam a szemem.
Kezdtem nyugodt lenni, de folyamatosan bennem volt annak a tudata, hogy elvesztettem, elvesztettem azt az egyetlen dolgot ami talán tökéletes lehetett volna az életembe.
A fejembe akaratlanul is, de bele szálltak azok a gondolatok, hogy Márk egy kislánnyal játszik vagy például egy kisfiút tart a nyakába.
- Márk - motyogtam fáradtan. - Nem érzem jól magam - remegő kezemmel toltam egy kissé távolabb magamtól majd próbáltam megtámaszkodni, de esetlenül estem vissza az ágyra.
- Gyerek - sietett oda hozzám Körte majd aggódva tekintett le rám. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezgetett.
- Nem, n-em ka-p-ok leve-gőt - nyögtem fájdalmasan. - F-á-j - tettem a hasamra a kezem.
Nem hallottam semmit sem, nem tudtam reagálni semmit sem és nem éreztem semmit sem bár mégis mindenem fájt. Éreztem, ahogyan a könnyek lefolytak az arcomon és egyre nehezebben kaptam levegőt, de nem tudtam semmit sem tenni.
Mindenem fájt, de ez a fájdalom nem volt nagyobb annál amit akkor éreztem amikor Márk elakarta mondani azt, hogy elveszítettem a gyermekem. Mert tudtam, tudtam hogy ezt akarja velem közölni, de nem akartam hallani. Tőle nem.
Tudtam, hogy elveszítettem a gyerekem. Már abban a pillanatban tudtam amikor az a kés belém lett szúrva. Tudtam, de nem akartam elfogadni, mert nem akartam elveszíteni....
...
720 szavas!
Remélem tetszik!
Folytatás következik!
(Bocsi, hogy ennyire későn hozom a részt)
