Az emberi elme megfejthetetlen villanásairól.
❝Egészen olyan volt, mintha Jungkook fülei közé éppen a végtelenül sötét világűr próbálná befészkelni magát.❞
[FIGYELEM¡! A történetben erőszak, szexuális/felnőtt tartalom is található!]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Dől az oltár. Hol voltál?
A katolikus templom hűvös levegőjének régies, poshadt szaga rettenetesen facsarta Taehyung orrát. Sosem értette, mi olyan különleges ezekben a rothadó épületekben, vagy, hogy miért gondolják úgy a hívők, hogy itt közelebb kerülhetnek ahhoz a bizonyos istenhez, mintha akárhol máshol lennének a világban. Nem baj, azért csak Taehyung hagyta magát: Rettenetesen szerette Jungkookot, s úgy látta, a fiúnak igenis fontos ez az egész. Kizártnak tartotta, hogy akárki is meg tudná őt győzni a vallás hitelességéről, vagy arról, hogy ettől jobban érezné magát a bőrében, ám ha szerelme így akarja, akkor legyen így – essenek túl rajta.
Ahogy beértek az üres, szinte kihalt helyiségbe, Jungkook azonnal a bejárat közelében elhelyezett kis kőedényhez lépett, belemártva ujjait letérdelt előtte, majd keresztet vetett. Taehyungnak félre kellett néznie, hogy ne érezze magát rettenetesen kínosan. Éppen azon volt, hogy szép csendben leüljön a templom hátsó padjainak egyikébe, mikor észrevette, hogy Jungkook tágra nyílt szemekkel követi a mozdulatait.
Taehyung értetlenül nézett vissza rá. – Mi az?
– Nem léphetsz be az Úr házába csak úgy – közölte Jungkook, felegyenesedve.
Taehyung hihetetlenül pislogott párat, ám amikor realizálta, hogy társa nem viccel, vonakodva lépett közelebb a szenteltvíz tartóhoz. Miközben belemárotta ujjait a folyadékba, arra gondolt, mégis hogyan lehetnek annyira elvakultak az emberek, hogy azt gondolják, ha a pap rámotyog néhány szót a csapvízre, az valami csoda folytán átváltozik mágikus szent vízzé? Az olyan intelligens emberek, mint Jungkook mégis hogyan...? Megrázta a fejét, ezzel kiűzve agyából a kellemetlen ideákat. Gyorsan letérdelt, s keresztet vetett úgy, ahogy azt az imént látta szerelmétől is. Mikor felállt, Jungkook kedvesen rámosolygott, s Taehyung ugyanígy tett.
Ezután végre leültek a néma templom egyik utolsó padjába. Egy darabig szótlanul nézték az előttük magasló, aranyozott oltárt, a falakra akasztott, színes festményeket, meg a rózsaablakokon át beszűrődő, késő délutáni, lemenő nap sugarait. Taehyung, mikor megunta a rémisztő, ridegséget árasztó tárgyak nézegetését, kérdőn fordult társa felé. Várta, hogy Jungkook megszólaljon, ám ő meg sem rezzent. Taehyung felvonta a szemöldökeit.
– Na?
Jungkook meglepetten pillantott rá. – Na mi?
– Azt mondtad, mesélni szeretnél nekem az Úrról – emlékeztette társát, ám egyre különösebben kezdte érezni magát. Annyira idegen, furcsa volt ez az egész...
– Nem érzed? – hökkent meg Jungkook.
– Mégis mit?
– Isten jelenlétét.
Ekkor Kook elégedetten pásztázta körbe helyet, szinte elismerően bólintva minden egyes rezzenéstelen szobor felé. Taehyung nem bírta tovább; felnevetett. Ezt nem gondolhatja komolyan, vélte. Ennyire nem lehet elvakult... Ám Jungkook nem nevetett. Sőt, ami több, dühösen, megbotránkozva nézett társára.
