Az emberi elme megfejthetetlen villanásairól.
❝Egészen olyan volt, mintha Jungkook fülei közé éppen a végtelenül sötét világűr próbálná befészkelni magát.❞
[FIGYELEM¡! A történetben erőszak, szexuális/felnőtt tartalom is található!]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Dől az oltár. Hol voltál?
A katolikus templom hűvös levegőjének régies, poshadt szaga rettenetesen facsarta Taehyung orrát. Sosem értette, mi olyan különleges ezekben a rothadó épületekben, vagy, hogy miért gondolják úgy a hívők, hogy itt közelebb kerülhetnek ahhoz a bizonyos istenhez, mintha akárhol máshol lennének a világban. Nem baj, azért csak Taehyung hagyta magát: Rettenetesen szerette Jungkookot, s úgy látta, a fiúnak igenis fontos ez az egész. Kizártnak tartotta, hogy akárki is meg tudná őt győzni a vallás hitelességéről, vagy arról, hogy ettől jobban érezné magát a bőrében, ám ha szerelme így akarja, akkor legyen így – essenek túl rajta.
Ahogy beértek az üres, szinte kihalt helyiségbe, Jungkook azonnal a bejárat közelében elhelyezett kis kőedényhez lépett, belemártva ujjait letérdelt előtte, majd keresztet vetett. Taehyungnak félre kellett néznie, hogy ne érezze magát rettenetesen kínosan. Éppen azon volt, hogy szép csendben leüljön a templom hátsó padjainak egyikébe, mikor észrevette, hogy Jungkook tágra nyílt szemekkel követi a mozdulatait.
Taehyung értetlenül nézett vissza rá. – Mi az?
– Nem léphetsz be az Úr házába csak úgy – közölte Jungkook, felegyenesedve.
Taehyung hihetetlenül pislogott párat, ám amikor realizálta, hogy társa nem viccel, vonakodva lépett közelebb a szenteltvíz tartóhoz. Miközben belemárotta ujjait a folyadékba, arra gondolt, mégis hogyan lehetnek annyira elvakultak az emberek, hogy azt gondolják, ha a pap rámotyog néhány szót a csapvízre, az valami csoda folytán átváltozik mágikus szent vízzé? Az olyan intelligens emberek, mint Jungkook mégis hogyan...? Megrázta a fejét, ezzel kiűzve agyából a kellemetlen ideákat. Gyorsan letérdelt, s keresztet vetett úgy, ahogy azt az imént látta szerelmétől is. Mikor felállt, Jungkook kedvesen rámosolygott, s Taehyung ugyanígy tett.
Ezután végre leültek a néma templom egyik utolsó padjába. Egy darabig szótlanul nézték az előttük magasló, aranyozott oltárt, a falakra akasztott, színes festményeket, meg a rózsaablakokon át beszűrődő, késő délutáni, lemenő nap sugarait. Taehyung, mikor megunta a rémisztő, ridegséget árasztó tárgyak nézegetését, kérdőn fordult társa felé. Várta, hogy Jungkook megszólaljon, ám ő meg sem rezzent. Taehyung felvonta a szemöldökeit.
– Na?
Jungkook meglepetten pillantott rá. – Na mi?
– Azt mondtad, mesélni szeretnél nekem az Úrról – emlékeztette társát, ám egyre különösebben kezdte érezni magát. Annyira idegen, furcsa volt ez az egész...
– Nem érzed? – hökkent meg Jungkook.
– Mégis mit?
– Isten jelenlétét.
Ekkor Kook elégedetten pásztázta körbe helyet, szinte elismerően bólintva minden egyes rezzenéstelen szobor felé. Taehyung nem bírta tovább; felnevetett. Ezt nem gondolhatja komolyan, vélte. Ennyire nem lehet elvakult... Ám Jungkook nem nevetett. Sőt, ami több, dühösen, megbotránkozva nézett társára.
– Mégis min vihogsz? – kérdezte sokkal indulatosabban, mint ahogy az megengedhető lett volna.
Taehyungnak egy pillanat alatt komorodott el az arca. – Jungkook, ugye csak viccelsz? Miről beszélsz egyáltalán? Ezen a helyen egy keresztre feszített, haldokló férfi szobrai és képei előtt tisztelegnek az emberek, és azt mondják a helyi boltban leselejtezett borra meg ostyára, hogy az az ő teste és vére, csak mert a pap tuszkolja a szájukba. Ha van is isten, ezen még ő is nevet, az biztos.
Társa ekkor egy darabig mereven, pislogás nélkül bámult rá. Félelmetes volt az a pár percnyi csönd, ám Kook végül rettenetes lassúsággal megdörgölte a halántékát, majd látszólag erősen agyalva szólalt meg.
– Taehyung – kezdte nyomatékosan – te miről beszélsz? Semmit nem tudsz, és nem is értesz az egész dologról, hogy mersz ilyeneket mondani?
– Hogy merek? – ismételte meg Taehyung, s úgy érezte, szemöldökei a plafonig szaladnak. Sokszor volt, hogy kedvesével apróságokon összevesztek, s általában ő volt az, aki elhessegette az egészet, ám ez most más volt. Idegesen fújtatott, s már készült, hogy kiokítsa társát, ám végül csak megrázta a fejét. Ennyit nem ér meg ez a hülyeség, gondolta, majd egyszerűen felállt, s elindult kifelé.
– Mégis hová mész? – szólt utána Jungkook.
– El – vágta rá. – Majd szólj, ha befejezted ezt a gyerekes viselkedést.
– Gyerekes? – horkant fel Kook, mire Taehyung azonnal megtorpant. – Én vagyok a gyerekes? Mondod ezt úgy, hogy konkrétan csak azért utasítasz el valamit, mert nem érted. Azt hittem, te ennél okosabb vagy...
– Fhu, baszd meg – szorította össze a fogait Taehyung. Ez már több volt a soknál. Azonnal visszafordult, s megállt Jungkook előtt, ki csupán arrogáns tekintettel bámult fel rá, karjait várakozóan összefonva a mellkasa előtt. – Jungkook, pont te vagy az, aki azt képzeli magáról, hogy mindenkinél okosabb, akkor mégis hogy hihetsz ebben az egész ostobaságban? Meghalunk a francba, és akkor mi van? Semmi! Épp ez az; ez az, amit meg te nem értesz meg. Jó, igazából – gondolkodott el, és érezte, ahogy kissé meg is remeg a hangja –, igazából nem is érdekel, miben hiszel. Higgy, amiben akarsz, de ne próbáld rám erőltetni. Ennyi.
Nem akart veszekedni. Nagyon, nagyon nem akart veszekedni, s már meg is bánta, hogy egyáltalán megszólalt. Remélte, hogy társa is belátja, milyen hülyeségbe készülnek épp belemászni, ám Jungkook csupán egy rémisztő, szinte vérszomjas vicsort eresztett felé. Taehyung úgy érezte, megáll a szíve. Olyasmi ült Kook tekintetében, amit ő eddig még sosem látott; az jéghideg tűz, ami lobogott íriszeiben, megfagyasztotta Taehyung egész lényét.
– Kibaszott hülye vagy, Taehyung – hallatta, pontosan ugyanazzal a tettetett higgadtsággal a hangjában, amivel néhány órája a két piszkálódó sráchoz is beszélt. Felállt, majd addig lépkedett előre, amíg társát be nem szorította az egyik hátsó sarokba.
Taehyung, ahogy télikabátján keresztül megéreszte a hátán a templom falának hidegségét, nagyot nyelt. Félt. Maga sem hitte el, hogyan lehetséges ez, de abban a pillanatban rettenetsen félt Jungkooktól.
– Mégis miért lennék hülye? – suttogta, próbálva állni társa jéghideg tekintetét, ám érezte, ahogy megremegnek a lábai.
– Jössz itt nekem mindenféle nihilista mondattal, miközben még azt sem tudod, mi az a nihilizmus*. – Kook szinte köpte a szavakat. – Csak hajtogatod a társadalombutító baromságokat, mert mint a legtöbb embernek, a kicsinyes gondolkodásod nem enged elrugaszkodni a földi léttől. Komolyan azt hiszed, hogy ez – tárta szét a karjait, körbemutatva a helyiségben –, ez minden? Félsz attól, amit nem ismersz, félsz attól, amit nem tudsz elképzelni, valld be! – Nem kiabált, ám hangja rezzenéstelen volt, s erőteljes.
Taehyung lemondóan, szomorkásan megcsóválta a fejét. – Te vagy az, aki fél. Félsz haláltól. Félsz attól, hogy nem lesz utánad semmi – suttogta elhalóan.
Jungkook ekkor nem felelt, csupán erőből egy akkorát vert a templom falára, hogy az az egész épületben visszhangzott. Taehyung úgy megijedt, hogy reflexből rúgta hason Kookot, mire a fiú a fajdalomtól elképedve nézett rá, majd realizálva a helyzetet, azonnal mérhetetlen düh száguldott át az arcán. Megragadta Taehyung finom, törékeny vállait, s úgy vágta azokat a falhoz, hogy félő volt, azonnal összeroppanak a csontjai. Taehyung, hogy szabaduljon a borzalmas szorításból, végigkarmolta társa arcát, ám hiába: A fiú nem engedte el őt. Sőt, ahogy megérezte az arca bőréből kiserkenő vért, mintha még idegesebbé vállt volna. Olyan volt, akár egy veszett vadállat, gondolta Taehyung, s egy pillanatba sem telt bele, hogy megérezte orcáján a mérhetetlen erejű öklös ütést, melytől azonnal összecsuklott az egész teste, s nyomban fulldokolni kezdett a száját megtelítő vértől. Szédült, rettenetesen szédült, a fájdalomtól szinte csillagokat látott, s mivel ekkor Jungkook hirtelen eleresztette őt, erőtlenül esett el. Szerencsétlenségére, mellettük állt egy körülbelül fél méter magas máriaszobor, melyet Taehyung azonnal levert, ahogy elveszítette az egyensúlyát. A szobor csörömpölve tört szét a padlón, s Taehyung látta, ahogy Szűz Mária porcelánfeje erőtlenül gurul odébb, majd nekiütközve egy padnak, nyomban kettéreped. Taehyung a padlón térdelve, elhűlt tekintettel nézte, mit tett. Könnyes szemeit esdeklően emelte fel Jungkookra, aki teljesen megfeszülve bámulta őt, s már lendítette is a karját, hogy egy újabb rettenetes ütést mérjen a fiúra, csakhogy ebben a pillanatban Taehyung zokogva, védekezően karolta át szerelme lábait.
– Ne bánts, kérlek! Kérlek, ne bánts – hüppögte, s érezte, ahogy ajkai közül folyamatosan ömlik a vére. A pánik, a rettegés, mint valami rémesen súlyos szikla zuhant a hátára, s ő teljesen tehetetetlenné vállt. Csak zokogott és könyörgött, miközben úgy ölelte Jungkook lábszárát, mintha az élete múlna rajta; bár, azokban a pillanatokban úgy érezte, ez így is van.
Várta az ütést, a rúgást, várta Jungkook ordítását, ám mikor az percek múlva sem következett be, remegve nézett fel társa arcára. Jungkook sírt. Némán, ám keservesen, remegve sírt.
____________________________
🤷🤷🤷 shit happens sometimes
* a nihilizmus egy olyan filozófiai felfogás, amely azt hirdeti, semminek nincs semmi értelme, a cselekvés hiábavalóságát, a lét teljes értelmetlenségét, az emberi haladás hiányát hirdeti (kb.) Taehyung azt állítja, „meghalunk és kész, nincs utána semmi”, ez egy erősen nihilista állítás, amit sokan használnak, mégsem tudják honnét eredeztethető – JK ezért mondja azt, amit.
