Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

55. Rész

Kim Jongin szemszöge

Reggel arra keltem fel, hogy Sehun kutyája egy az egyben ágyékomról rugaszkodott el valahova. Eltorzult arccal és egy visszafogott fájdalmas kiáltással a sértett részre tettem kezemet.

- Ne. N-na! Vivi! Elég, jó. Jó, fent vagyok.

Résnyire kinyitottam a szememet és láttam, ahogy felült az ágyban, megdörzsölte szemeit és arcát a takaróba törölte. Gondolom ő megúszta kutyanyállal. Egy ásítás után felém fordult.

- Mi történt? – húzta fel bal szemöldökét.

- Oda vannak a mogyoróim a kutyád miatt.

- Nem baj, úgyis a feneked a hasznos. 

Hozzám bújt, karjait mögém fúrta, így ölelt meg szorosan.

- Tudod, mennyire fáj? – akadtam ki.

- És mit csináljak? Adjak rá puszit? Nesze.

Lehajolt és egy az egyben rápuszilt a farkamra. Hirtelen kopogtak, mire lehajtotta a fejét oda. Nagy, kerek szemekkel néztem az ajtó irányába.

- Oh, már fent vagy? Most akartalak titeket felébreszteni. Késésben vagytok. Sehun még alszik?

- Majd felkeltem, sietünk!

- Jól is teszitek.

A fadarab bezárult, Sese pedig felemelkedett.

- Hát akkor sajnos nincsen reggeli szex. – biggyesztette le az ajkát.

- Ne csak arra gondolj mindig!

Hozzávágtam egy párnát, majd felkeltem készülődni. Amióta rendeződtek a dolgok köztünk sokkal jobban belém kapaszkodott, több időt is akar velem tölteni, így alig volt otthon. Ha mégis, akkor én voltam ott, nála. A bulis incidens után igyekeztem levenni a lábáról akármivel, ami éppen eszembe jutott, de körülbelül semmi sem használt. Néha beadta a derekát, de különben hidegen kezelt. Zavart, viszont igyekeztem nem feladni. Egészen addig, míg otthon nem jelentek gondok.

Apa külföldre akart költözni, anya maradni akart, én meg mivel még kiskorú vagyok, nem szólhattam be a dolgukba. Utálom, hogy ennyire gyerekként kezelnek. Sehunnak nem mondtam, de egyik hétvégét egy hotelben töltöttem anyuval, mivel ő el akarta érni, hogy az ő oldalára álljak és apának is megmutatni, ilyen lenne neki külföldön, nélkülünk. Én kijelentettem, maradni szeretnék, de nem azért, mert az ő pártját fognám. Sehun itt van nekem Koreában, nem máshol és távkapcsolatot nem szeretnék. Anyu végre megértette, hogy ebben a kérdésben nem csak ők fontosak, a munkájuk és barátaik, hanem az én életem is. Vasárnap késő délután hazamentünk, apa pedig tárt karokkal fogadott minket és esedezett anya megbocsátásáért. Már ő sem akart külföldre menni, belátta a hibáját és megbánta, hogy veszekedtek. Ez a döntés egy kissé nagyon megnyugtatott, mert így köztük se romlott el semmi.

Másnap a suliban félrehúztam Sehunt és megkérdeztem, mi lenne, ha én is eltűnnék, mint Minseok. Tudom, durva húzás volt, de megérte, mivel aznap teljesen máshogy viselkedett, kedvesebb volt. Órák után átmentem hozzá és csak annyit mondtam el neki, hogy anyuék veszekedtek egy külföldi út miatt és elgondolkodtam, mi lenne, ha történne velünk valami hasonló, mint Jongdae-ékkel. Azóta az ölelései szorosabbak és minden csókja hevesebb, nem akar elveszíteni.

Egy szó, mint száz, véget ért a sötét időszak, Chanyeolék szerint a hülye játékunk. Hát nem nevezném játéknak, de mindegy.

- Haló! Nini. – legyezgette a kezét Sehun.

- Igen?

Már a buszon ültünk. Eléggé elkalandozhattam.

- Olyan monoton és halk válaszokat adsz reggel óta, baj van?