A fiók

5. lap - Kéznyomok (2020, 16+)

/ TRIGGER WARNING: Ez a történet felkavaró történetszálat tartalmaz, így az arra érzékeny egyéneknek nem ajánlott (nemi erőszak, depresszió, öngyilkosság)

Ha segítségre lenne szükséged, esetleg úgy érezdnéd, hogy nincs kiút, akkor a nap 24 órájában bármikor nyugodtan felhívhatod az alábbi ingyenes segédvonalakat:
116 123 : Lelki Elsősegély (telefonos lelki segély)
116 111 : Kék Vonal (ifjúsági segélyvonal) /

"Nyugi, lazulj el, csak szórakozunk" – zengett Leah fejében, ahogy a testén lévő tenyér alakú kék-lila foltokat bámulta a tükörben. Már több hete történt, de azóta se tudta elfelejteni azt a bizonyos estét. Hogyan is tudta volna, hiszen azóta a saját bőrét se érezte magáénak. Mindig amikor meglátta magát, eszébe jutott élete egyik legrosszabb élménye és már undorodott is a látványtól. Ahogy elé tárult a látvány, mindig újra érezte magán a férfi érintéseit és fájdalmas szorításait. Majd amikor pár másodperc erejére a nyakára pillantott, szinte újra érezte a férfi leheletét és hallotta az undorító sóhajait. Ahogy már századjára is újra látta maga előtt az este történéseit, lassan egy könnycsepp gördült le az arcán, melyet sok másik követett. Ennek ellenére az arca továbbra is rezzenéstelen maradt és ahogy aznap se, most se érezte, hogy meg tudna mozdulni. Nagyon sokféle negatív érzelmet érzett egyszerre és csak azt akarta, hogy mindennek vége legyen. Ahogy letekintett a karján és a combján lévő általa okozott vágásnyomokra, egyre inkább az élete értelmén kezdett el gondolkozni. Többször gondolkozott azon, hogy mi lenne akkor ha végleg búcsút mond ennek a világnak, de sose tudta rávenni magát. Tudta, hogy még vannak olyanok, akik törődnek vele, így minden nap megpróbált erős lenni, de a férfi továbbra is fojtogatta és emiatt a lélegzésre is képtelennek érezte magát. 
– Gyenge, undorító, ronda... – mondta ki halkan és rekedten az első szavakat, amik abban a pillanatban eszébe jutottak – Élni és meghalni is gyenge vagy! – szidta a saját tükörképét.
Egyre csak gyűlt benne a düh és elege is lett ebből az egészből, mire hirtelen felindulásból teljes erőből belevert a tükörbe, ami darabokra tört körülötte. Egy kis hezitálás után fel is kapott egy darabot és leült a fürdőkád szélére. Egy ideig csak forgatta maga előtt, ahogy két énje is harcban állt egymással: az egyik még nem akart meghalni, de a másik már a halál pillanatában létrejövő békére vágyott. 
– Biztos meg fogják érteni – szólalt meg hirtelen, ahogy az utóbbi győzött. Szinte abban a pillanatban a tükördarabbal bele is vágott a bal karjának bőrébe. Ahogy meglátta a sebből távozó vörös nedűt, csak lecsúszott a földre és a hátát nekivetette a fürdőkádnak. Később, ahogy egyre gyengébbnek érezte magát, le is hunyta a szemeit és várta hogy megszűnjön minden fájdalma. 
Ezt viszont szerencsére csak pár másodpercig élvezhette ki, hiszen a nővére hangját hallotta az ajtón túlról. Lily úgy érezte, hogy húga már egy ideje bezárkózott és így jogosan aggódott érte. 
– Takarodj innen! – kiabálta volna, de csak erőtlen nyögés hagyta el a torkát. Lily ekkor tudta meg, hogy baj van, így benyitott az ajtón, amit Leah azért nem zárt be, hogy ha tényleg meghal, akkor megtalálják a testét. 
– De hiszen vérzel – térdelt azonnal a húga mellé Lily és ahogy elképzelte, hogy elveszti a testvérét, az ő szeméből is kicsordult pár könnycsepp. Szinte azonnal elkezdte volna ellátni a sebet, mire Leah csak elhúzta a kezét. 
– Nem vagyok már képes élni. Csak egy undorító test vagyok, amit nem érdemes megmenteni – hadarta Leah, de öntudatlanul azért rászorított a sebre. 
– Hé, figyelj rám! Meg kell nyugodnod. A húgom vagy, nem tudom mit csinálnék nélküled. Bármi történt veled, – zokogott ahogy észrevette a vágásnyomokat és a kék-lila foltokat – bárki bántott téged, együtt megoldjuk – folytatta, mire Leah-ban az élni akaró én kezdett el dominálni. Bár könnyebb lenne egyszerűen távozni, tudta hogy nem okozhat Lilynek ekkora fájdalmat. 
– Még mindig érzem Őt... – vallotta be a nővérének, hogy mi történt vele, de az utolsó szót mégsem tudta kimondani: "bennem". 
– Úristen, sajnálom – szólalt meg Lily, miután megértette a dolgot és szorosan átölelte. 
– Sokszor nem kapok levegőt és annyira fáj, annyira könnyű lenne... – kezdte a nővére vállának döntve a fejét, aztán leesett neki, hogy még mindig vérzik – De nem akarok meghalni – jelentette ki félelemmel a hangjában a könnyeivel küszködve. 
– Nem fogsz meghalni, ígérem – nyugtatta mindkettejüket a nővér, majd elhúzódott a testvérétől és el is kezdte ellátni a sebet – Csak légy erős és emlékezz, hogy én itt vagyok és végigsegítelek mindenen.