Árnyékom vagy ✓ [ Befejezett ]

1. fejezet

Ujjaim már csak a levegőt markolták, pedig még az előbb itt feküdt előttem. Egy pillanat alatt tűnt el a szemem elől és döbbenten, remegő kézzel vettem fel a földről azt, amit hátrahagyott. Minden erőmmel szorítottam magamhoz a pulcsiját és megszűnt a külvilág számomra. Úgy éreztem, hogy teljesen megzavarodok. Mélyen belefúrtam az arcom és éreztem Ben illatát, miközben elkezdtem zokogni.

– Ben! Ben! – suttogtam és a könnyeim nem fogytak el. – Legyél velem! Kérlek! – kérleltem alig hallhatóan. Rengetegszer ismételtem el neki és tényleg reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán egyszer csak itt terem, átölel és azt mondja "nincs semmi baj, Johanna" de semmi ilyen nem akart megtörténni és én egyre kétségbeesetten csak vártam rá. Percek múlva érezni kezdtem az ujjaimon egy apró, kis leheletnyi súlyt. Megcirógatott és én először észre sem vettem de nem hagyott békén és amikor villámcsapásszerűen feleszméltem reménnyel a szívemben, hogy talán Ben érintett meg, akkor kipillantottam ki a pulcsiból, de csak egy gyönyörű kék pillangó tanyázott a kezemen és csalódottan kezdtem el nézni. Ahogy tovább figyeltem egyre jobban ámultam a szépségén és kezdett fura érzésem támadni Tőle, mintha még mindig Velem lenne Ben. Most biztos azt mondaná, hogy "álljak fel" és "menjek tovább" de nem tudok. Már nem fog menni! Mindenki itt hagyott és megint egyedül vagyok. Tudtam már akkor, hogy ez lesz, mert engem mindenki magamra hagy. Újra felzokogtam és abban a pillanatban a lepke elszállt. Veszteség érzése teljesen rám telepedett, csak kapkodni tudtam a levegőt. Gyengének és végtelenül fáradtnak éreztem magam, bár most én is eltűnnék, bár Ben és a srácok magukkal vittek volna. Borzasztó, a srácokat is elveszítettem! Én ezt nem bírom ki... Zola, Jimen, Baltazar, Zakari és Obadiah miattam haltak meg! Még élnének ha nem kérem meg őket, hogy csatlakozzanak hozzánk. Még hevesebben sírtam és a lelkem legmélyebb zugaiban is fájt és nem csillapodott. Hirtelen az Erőn keresztül éreztem valamit, felkaptam a fejem és körbe néztem. A Lovagok közül valamelyikük, mintha megmozdult volna. Felpattantam és amennyire erőm engedte odaszaladtam hozzájuk, miközben többször majdnem orra buktam. Egy kupacba feküdtek és mindegyiküknek a hasán vagy mellkasán, egy körben, leégett a felsője és bőrük fekete volt és vöröslött. Csak feküdtek és nem mozdultak többet. Istenem, miattam történt ez is!

– Bocsássatok meg! Kérlek.... – mondtam nekik hüppögve és végtelenül kétségbeesetten.

Váratlanul Zola karja megemelkedett és én ijedten léptem közelebb hozzá és ragadtam meg a kezét. Ő él még! Hála ég! Egy leheletnyit megkönnyebbülten szorítottam meg. Jimen kissé Zolán feküdt, ezért finoman lehúztam róla és közben megnéztem a pulzusát. Halványan éreztem még! Ez jó! Izgatottan a többieket is végig vizsgáltam és mindenki élt még de már alig. Csoda, hogy még ver a szívük, mert ez az Erő villám, amit Palpatine rájuk küldött nagyon nagy erejű volt. Zola nehezen de felült és én csak néztem rá fellélegezve. Legalább Őt nem fogom elveszíteni, gondoltam, miközben teljesen magához tért és annyit kérdezett.

– Hol van Ren?

Megcsóváltam a fejem, nem bírtam erről beszélni. Lenéztem és térdemre hulltak a könnyeim, Zola akkor látta meg a pulcsit, amit azóta is szorongattam.

– Az Erő villám szépen telibe vert titeket. Azt hittem, hogy meghaltatok! – és elcsuklott a hangom, erre a nyakamba borult és szorosan átölelt. – De csak Te vagy ilyen jól, a többiek haldokolnak. Nem tudom mit csináljak... – mondtam reménytelenül. – Ha jól lennék és lenne energiám, meg tudnám őket gyógyítani de így nem fog menni!

– Én jól vagyok! Segítek! – mondta Zola és elszántan nézett rám az ismerős kék szemeivel.

Elgondolkoztam de gyorsan kell döntenem, nincs már sok idejük hátra. Nem tudom, hogy is kéne csinálnom, csak annyit elvenni Zolától, hogy... és ha nem fog menni? Őt is elveszítem bele őrülök...

– Nem, és ha belehalsz?! – utasítottam el bizonytalanul.

– Vállalom! Legalább próbáld meg... Kérlek! Nem hagyhatjuk, hogy meghalljanak... ők a családunk! 

Lassan bólintottam és kértem, hogy feküdjön Jimen mellé. Ben pulcsiját a derekamra kötöttem és mindkettőjük hasára tettem a kezeimet.

– Szólja ha ... – kezdtem volna el aggodalmaskodni de Zola közbe vágott.

– Csináld már! Hiszek benned! Nem lesz semmi baj.

Behunytam a szemem és bár épp szét szakadtam a fájdalomtól, minden erőmmel próbáltam összpontosítani.

Éreztem Zola életerejét, ami átfolyt az egyik kezemen keresztül a másik kezemen át Jimenbe. Amikor azt láttam, hogy Jimen stabilizálódik rögtön abbahagytam. Kinyitottam a szemem, közelebb hajoltam hozzá és megnéztem a sebét. Nem gyógyult be de sokkal jobban nézett ki és a pulzusa is erősebb lett.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem Zolától.

– Jól. Ki legyen a következő?

A többi sráccal is megcsináltuk ugyan ezt és igaz egyikük sem tért még magához de már nem voltak életveszélybe. Zola egyre sápadtabb lett és a végén már nagyon gyengének tűnt. Amikor végeztünk, a fejét az ölembe hajtotta és így pihentünk egy keveset. Simogattam a haját és csendben sírdogáltam.

Szépen lassan felébredtek a fiúk, ami nem volt csoda, mert ez az Exagol bolygó folyamatosan rengett. Felénk fordultak és Jimen is rákérdezett Renre.

Két mondatban elmondtam mi történt.

– Meghaltam de visszahozott az életbe. Tudta! Tudta, hogy nem maradt annyi ereje, mégis megtette! – préseltem ki magamból minden egyes szót. A srácok hitetlenkedve néztek rám. Nem hitték el, hogy a legyőzhetetlennek hitt Vezetőjük feláldozta az életét másért. Nehéz lesz nekik ezt feldolgozni.

Aztán elmondtam, hogy Zola mit tett értük és hogy milyen módszerrel sikerült őket stabilizálni. Hozzátettem, hogy nem sikerülhetett volna ha Jimen nem lép Zola elé és ezzel végül is mindenkit megmentett.

Egy nagyobbat rengett a talaj alattunk és nem kellett külön szólnom, éreztük mind, hogy most már ideje lenne menni. Nehezen de végül mindenki lábra állt és egymást támogatva kibotladoztunk a helyről, aztán a fiúk felszálltak a Night Buzzarddal, én pedig Luke X-szárnyújával követtem őket és így repültünk vissza az Ellenállok bázisára, az Ajan Klossra. Mikor kiszálltam és körbe néztem azt láttam, hogy mindenki ünnepel, hogy vége az Első Rendnek és végre mindenki szabad, nem fenyeget senkit sem újabb veszély. Finn és Poe felém sietett és hosszan megöleltek. Mikor vége lett az ölelésnek, nem bírtam még rájuk mosolyogni sem, csak álltam ott, a veszteség amit éreztem leírhatatlan volt, mintha csak egy rossz álomban lennék, az ellenállok és én köztem félelmetesen nagy volt a kontraszt, pedig ők is sokat veszítettek mégis, az Ő fájdalmuk az enyémhez képest, semmi volt.

Amikor Zoláék leszálltak kissé feszült lett mindenki de Finnek és Poenak elmagyaráztam a helyzetet. Bemutattam Zolát és a többieket, biztosítottam őket, hogy az én oldalamon állnak és velem vannak. Bízhatnak bennük! Nem örültek nekik de látták, hogy mennyire sérültek és a mi ügyünkért harcoltak, ezért megengedték, hogy maradjanak és a Dokihoz kísérték őket. Finn látta mennyire szét vagyok esve, de ezt Leia halálának tudta be, meg a sérüléseimnek. Tudtam, hogy a srácok most már jó kezekben lesznek és kezdett csökkenni az adrenalin szintem, már nem tartott egyben semmi. Kezdett fokozatosan rám szakadni újra a tudat, hogy Ben meghalt és már nincs többé. A szállásomra vánszorogtam és Ben pulcsijával együtt, teljesen összetörve elaludtam.