ÜVEGSZILÁNK// Stranger Things ff.

14.

   Szemébe lelapuló vizes haja alól mosolyogva nézett mereven előre, le-lepillantva az eszméleténél nem levő lányra. A kapuk kinyíltak előtte, és ő erre is, csak mosolygott. De nem olyan kedvesen, ahogyan az elárusító adja oda egy kislánynak a kérek fánkot, hanem valahogyan máshogy... valahogyan, megelégedve.

– Tenned kell valamit.
– Mégis mit? Tudják ki vagyok. Szóba sem fognak velem állni.
– Ezt most úgy mondod, mintha te tudnád ki vagy. Nem, nem a nevedre gondolok. Ó, tényleg! Még azt sem tudod!-nevetett fel cinikusan Hatos.

– A nevem Rhea...
– Jefferson? Hah! Ez a legjobb vicc amit hallottam!-hagyott apró szünetet hamis nevezésének- Emlékszel mit válaszoltam amikor megkérdezted a képességem?
– Nem. -felelt szűken, de ezt a fiú figyelmen kívül hagyta.
– Látok dolgokat.-folytatta titokzatosan. -Látlak téged, de nem úgy mint mások. Látom mi történik a fejedben. Látom mi történik a szívedben. És az emberek pedig azt látják amit én akarok. Tudom ki vagy, Rhea.

– Na ne mondd!...-Sóhajtott tettetett unalommal.
Daniel az ajtó felé indult, s kilépve azon visszanézett a fekete hajú lányra. Szemével intett, hogy kövesse őt, majd a hófehér folyósón csak kettejük léptei hallatszottak.

   Az egyik fordulónál a fiú hirtelen a falhoz húzta Rheát. Az összezavarodva engedelmeskedett, majd mikor elhárult a veszély -azaz megtörtént az őrváltás‐ , a 17 éves fiú megigazította túlhordott ingét, s az új őrök elé állva intett egyet.
– Örültök, hogy itt vagyunk.-mondta Hatos, csillogó szemekkel.
– De jó, hogy itt vagytok!
– Igen, sokkal jobb... -felelték az őrök mámorosan, homályos tekintettel.

   Pár perccel később, a mint kiderült, Martin Brenner irodájában kutatták át sorra a fiókokat. Rhea az igazgató íróasztalát fésülte át, míg Daniel egy vasszekrényt rámolt ki.

–Találtál valami izgalmasat?
– Ami azt illeti... ez elég izgalmas. Azt írja az aktán, hogy... Üvegszilánk? -emelt fel tekintetével együtt egy vékonyabb papírköteget. –Atomerőmű baleset, radioaktív sugárzás...
– Áh, biztos a tavaszi dolog... tudod, Csernobil.
– Itt egy júliusi dátum van, Daniel. Öt nap múlva fog megtörténni... Kamcsatkában.

    Hosszú perceken át néma csend honolt a szobán, majd a fiú elkezdett feszülten fel-alá járkálni, közben mintha egy láthatatlan osztálynak tanítana, magyarázott.

– ...radionuklid... de ha a cézium... az nem lehet...egy katasztrófa...
– Dan? Jól vagy?
– ...cézium izotóp... radioaktív sugárzás... -járkált még mindig magába mélyedve a fiú.

   Hirtelen felkapta a fejét és mint aki rájött hogyan akadályozza meg a világvégét, úgy ugrott a tekintete Rheára. Mert tulajdonképpen rá is jött.

– Add, nézzem meg... Kamcsatka. Hát persze. Egész végig ez volt a terve. Az atomkatasztrófa. És lehetséges. De rád is szüksége van. Hogy én ezt hogy nem láttam...
– Tessék? Miről beszélsz...?

– Te most azt akarod nekem mondani hogy áprilisban történt egy atom...
– ...robbanás...
– Igen, atomrobbanás és a Kamcsatkai erőműben öt nap múlva lesz még egy...
– ...egy utórobbanás.
– ...és Brennernek meg nekem valahogyan közöm van ahhoz az atomkataszrófához...?
– Pontosabban az erődnek van köze hozzá. Valamitől dühös leszel. Nagyon dühös.
– ...dühös?
– és akkor gondolom a légtér annyira felhevül, hogy azt a gépek sem tudják szabályozni, a hűtőberendezésnek már rég annyi, és... és az atomerőmű... bumm. Mint Csernobilban a tavasszal. Egyszerű.

– Bumm... -ízlelgette a szót a lány. Tetszett neki. Csupán az ötlet nem, merthogy kinek tetszik egy atomkatasztrófa elmélete?
– El kell mondanom Mikéknak.