ᴛʜᴇ ʙᴜᴛᴛᴇʀꜰʟʏ ᴇꜰꜰᴇᴄᴛ || re7 x ud | COMPLETED

II. DEDICATION

𝘸𝘦𝘭𝘭 𝘸𝘩𝘢𝘵 𝘪𝘴 𝘵𝘩𝘪𝘴, 𝘵𝘩𝘢𝘵 𝘪 𝘤𝘢𝘯'𝘵 𝘴𝘦𝘦?
𝘸𝘪𝘵𝘩 𝘪𝘤𝘦 𝘤𝘰𝘭𝘥 𝘩𝘢𝘯𝘥𝘴 𝘵𝘢𝘬𝘪𝘯𝘨 𝘩𝘰𝘭𝘥 𝘰𝘧 𝘮𝘦

Clancy arra ébredt, hogy feje a kemény fapadlóhoz ütődik, újra, és újra. Sötétkék, vérben ázott pólója többször fennakadt egy–egy, szegnek ítélt tárgyon. Szemhéjait erősen összeszorította, fogaival ráharapott alsó ajkára, míg sajogni nem kezdett. Kezeivel próbálta kitapogatni helyzetét, azonban mozdítani sem bírta. Aprókat lélegezve nyugtatta meg magát, majd felnyitotta sötétzöld szemeit. A lámpa égető, sárga fénye pillanatnyilag elvakította, végül tisztává vált a kép – kezei gyorskötöző rabságában sírtak fel, ahogy a már ismerőssé vált férfi véget nem érő folyosókon vonszolta kifáradt, sebesült testét. A hely idegen volt számára: a falak egyhangú fehérséggel, néhol vérfoltokkal bámultak vissza. Néhány terem mellett elhaladtak, azonban mindegyikben gyengén pislákoltak a fények. A padlóról éles szálkák fúródtak hátába, még több fájdalmasan sajgó zúzódást hagyva. Hirtelen mozgolódni és rugdosódni kezdett, megpróbálva kiejteni magát a fiatal férfi meglepően erős szorításából. Véletlenül oldalbordájába rúgott, amaz ingerülten hátrapillantott, majd ledobta Clancy lábait a földre és közel hajolt arcához. Forró, mentaillatú lehelete libabőrt hagyott a fiú karjain. Pulcsija olcsó kölni illatában úszott. A fiatal férfi – kiről már jól tudta, hogy Lucas Bakernek nevezik – feszült, komoly tekintete hamarosan egy széles, kissé groteszk mosollyá alakult.
— Ne legyél már ilyen. Mosolyogj! Hiszen ez a te nyereményed!

Alig tíz perccel ezelőtt Clancy egy asztalhoz kötözve tette fel életét néhány kártyalapra. Lucas őt és ismeretlen, Hoffmannak nevezett játékostársát arra kényszerítette, hogy egy három fordulós, elvetemült kártyajátékot játszanak, ahol a vesztes kínok között távozott a másvilágra. Clancy, leírhatatlan félelme ellenére is, próbált nyugodt maradni, miközben ujjai centiméterekre álltak borotvapengéktől, magas feszültségű áramvezetékektől vagy arca egy kiélezett fűrészlaptól. Társa azonban pánikolt és bőgött, egyre inkább könyörögve a férfinek a feladásáért.
— Kérlek. Engem otthon vár egy család. A kislányom, Melissa – rázta meg zsákba bújtatott fejét. Teste remegett a sírástól. – Nekem ki kell jutnom innen.
Clancy mellkasát most egy másfajta fájdalom szúrta – az egyfajta vétkesség. A kislányra gondolt, ki szobája ablakához tapadva várja a hazajövetelt, mely sosem következik be. A feleség, ki hetekkel később, zokogva fogja fel, hogy fel kell adnia a keresést, a reményét. Nagyot nyelve küldött vissza egy sírógörcsöt – talán hagynia kellett volna nyerni? Áldozattá válni, hogy a férfi visszatérhessen szerető családjához? Hisz ő maga is egy huszonnégy éves fiatal lélek volt, ki teljesen máshogy képzelte első munkanapját.

Amikor a kis filmes csapat elfogadta jelentkezését a kamarás pozícióban, úgy érezte, boldogabb nem is lehetne. Hiszen a főiskolát befejezve, még diákhitelben állva töltötte fel egy rövidfilmjét a világhálóra. Néhány hitevesztett hét után azonban Andre Stickland, a Sewer Gators néven futó, paranormális tévésorozat producere felkereste őt egy interjúra, mely egy sörözést jelentett egy közeli bárban. Személyiségével rögtön megvette Andrét, azonban annál nehezebb volt megkedveltetnie magát Peterrel, a műsorvezetővel – Andre viszont megnyugtatta, hogy kezdeti nehézség a férfival, hamarosan ő is megérti. Első igazi munkanapján, a dulvey-i két és fél órás utazás során többször emeltek egymásra hangot, az izgatottság, mely a felvétel beindításakor átjárta testét, mindent elfeledtetett. A hely rettentőnek, s hosszú évek óta elhagyatottnak tűnt, a falakból áradó szagok pedig gyomorfogatóan büdösek voltak. Mindemellett a hely, a család története hihetetlennek tűnt – minden megvolt, ami a másik kettőt lázba hozta. Ugyan mégis ki hitte volna, hogy tíz perc eltelte alatt eluralkodhat a káosz a csapaton, Andre rejtélyes eltűnésével...