A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

22.fejezet

A türelmetlenül várt napsütés érkezésére az eddig az étkezőbe zsúfolódott tömeg másodpercek alatt feloszlott és kezdetét vette a romok eltakarítása. Az ösvények mentén mindenfelé asztalok, székek borultak, ponyvákról zúdult alá a víz és a fedetlenül hagyott szivacsok száradtak a nedves autóknak döntve. Mi szerencsére megúsztuk a beázást, ám sokak lakhelyére bizony betört az eső, akik fintorogva és letörten szárogatták a két oszlop közé kifeszített kötélen az életüket. Nem egy olyan kempingező családot láttunk, akik úgy döntöttek, nekik ennyi izgalom bőven elég volt és fél óra alatt összerámoltak, majd elhagyták a tábor területét.

A kempingben halotti hangulat uralkodott. A fürdőruhák helyét átvette a kapucnis pulcsi és a farmernadrág, a tanga papucsét pedig a sportcipő. Összecsukódtak a napernyők és előkerültek a szárítókötelek, melyeken vizes lepedők, ágyneműk és kiterített újságok lengedeztek a szélben. A vidám, felhőtlen nyaralást elmosta a vihar, a fürdőzést ellehetetlenítette a pillanatok alatt 10 fokot hűlő víz és a kempingezők számára nem maradt más, mint sáros utak, latyakos, csúszós wc-k, ázott szivacsok és vizes bútorok. Mindenki csak nagy sóhajok közepette pakolt, szárogatott, törölgetett és mentette a menthetőt. 

A legjobban a lakóautóval érkezők jártak, ugyanis őket érte a legkevesebb kár. Az autó megvédett mindent odabent, ami pedig mégis kint maradt, azt óvta a napellenző. A velünk szemben táborozó nyugdíjas, feltehetően német idős házaspár éppen ezért szórakozott mosollyal, a legnagyobb lelki nyugalommal figyelte a mi szenvedéseinket a lakóautójuk tövében felállított kempingszékekben ücsörögve. A hölgy egyszer odakiáltott nekünk valamit, ám mivel együnk se ért németül, bármit is mondott, reakció nélkül maradt. Anyu szerint a segítségét ajánlotta fel, apu szerint csak a káröröm beszélt belőle.

Apu megrögzött véleménye, hogy minden német utálatos, hiszen egy ilyen nyelvet csak agresszív emberek képesek beszélni, de akiket még a németeknél is jobban megvet, azok a német turisták, hiszen szilárd meggyőződése szerint ezek csak azért utaznak ide, hogy felvágjanak a pénzükkel. A táborhelyre átköltözésünk napján szegény anyut érte a megtiszteltetés, hogy végig hallgassa apu zsörtölődését a német szomszédok miatt, viszont mindannyiunk nagy örömére, fél óra után a panaszáradat elapadt, mivel anyu rafinált csellel elcsalogatta aput a sátortól és így a haragja forrásától is. Azóta csak napjában párszor tesz rájuk némi megjegyzést, általában akkor, amikor ránk köszönnek reggelente. A német Guten morgen-re, mi magyaros Reggelt felkiáltással felelünk s mivel kölcsönösen nem értjük egymást, ennyiben is maradtunk.

Mialatt németék jóízűen olvasgatták a könyveiket valamilyen italt szürcsölgetve, mi azon fáradoztunk, hogy kipakoljunk mindent a sátorból, amit anyuék az eső rákezdésekor csak sebtében behajítottak oda. Hiába zárták le szakszerűen és a lehető legnagyobb körültekintéssel a sátrat, némi kósza víz így is bejutott az ajtórésen át, ezért amint az előtér kiürült, anyu megragadta a cirokseprűt és a kis kézi seprűt, aztán a kisebbiket Ádám kezébe nyomta, aki erre csak értetlenül bámult rá.

- Gyerünk fiam! - kiáltotta - húzd le a vizet a sátor oldaláról, mert beázik - utasította könnyedén, mielőtt neki állt volna kisöpörni a tócsát a sátor előteréből. Mialatt anyu és Ádám víztelenítettek, mi hárman újra berendeztük a sátor előtti teret, letöröltük a bútorokat és anyu kérésére feltettünk még néhány szárító kötelet. Apu körbejárta a sátrat és megállapította, hogy meg kellene erősíteni a ponyvát kifeszítő köteleket. Ennek a feladatnak nagy lendülettel rögtön neki is fogott, ám alig mozdította meg az egyik kötelet tartó pöcköt, a sátor ijesztően megingott, melynek hatására anyu azonnal közbe avatkozott.