-A színfalak mögött ~ 𝙑𝙈𝙞𝙣 𝙁𝙁𝘾-

Prológus

Seoul utcáit nem csak boldog emberek járják. A sikátorokban, a bárokban az emberek sokkal mocskosabb dolgokat művelnek, mint azt bárki is gondolná. Sőt, annál is rosszabbakat.

Mégis, az emberek sose születnek tiszta előélettel. Mindenki bűnös valamiben, még azok is, 'kik csupán álmaikat tervezik megvalósítani: akármi is legyen azoknak az ára.

Egy fiatal fiú hasonló célokkal járt a szürke negyedekbe, rótta macskakövezett útjait, kereste célját: kereste a módot, hogy a maga módján szabad lehessen.

~~~~~~

Az élet túl kegyetlen ahhoz hogy reménykedni merjünk. Nincs egyetlen szikra sem abban a sivár ürességben amit maga után hagy. Nem lehet újra lobbantani. Egy ideig biztosan nem. Szokás mondani hogy a megfelelő kovaköveket keresni kell ahhoz, hogy tüzet tudjunk csiholni. Nos, Kim Taehyung reményvesztve kereste azt az embert aki vörösre festi a szürke hamvait.

Betért Seoul piszkos sikátoraiba, el az egyik főútnál, majd a bíboros lampionokkal szegélyezett utcákra lépett.

A bár neve neon világítással tűnt ki a kopár hotelek közt, melyek a sötét épületből kitévedő -esetleg ittas- vendégek javát szolgálták.

Az elméje eltorzultan rögzítette meg tetteit, ereiben tömérdek alkohol csörgedezett, tekintete a fekete legsötétebb árnyalataiban úszott, de abban a pillanatban, mikor a képen meglátta a rózsaszín tincses fiút, a csillogás 'mint villámlás a borús viharokban', úgy szökött íriszeibe.

-Őt akarom.-A beszéde egyenes volt az illuminált állapota ellenére is, csak az akadozott, bizonytalan kézlendítése árulkodott állapotáról.

-Máris, uram -felelte a pultos, és a színpadok felé sétálva egybevált a tömeggel.

A bár tömésig tele volt, fiatalok és idősek, férfik és nők egyaránt tolongtak a színpadok előtt.

Az ősz hajú pultos nem sokra rá visszatért egy fiatal, alig tizennyolcnak tűnő fiúval. Rózsaszín haja enyhén szemei elé hullott, arcán gyakorlatias, mégis bizonytalan mosoly ült, fél kezét mellkasára tette és enyhén meghajolt.

-Állok szolgálatára.

-Most fizet, vagy utána?

-Tartsa meg a visszajárót.-Taehyung közömbös tekintettel illette a férfit a könnyed mozdulata közben. A pultra nyomott a kelleténél több összeget mint amit kértek volna a fiúval együtt töltött éjszakáért.-Sőt, kérem adják neki.-Biccentett a rózsaszín fiú felé.

-Amint visszaér, minden rendezve lesz. Jó szórakozást uraim -biccentett, majd a papírral kezeiben elment.

-Indulhatunk, uram? -méregette a fiatal kérdőn az idősebbet.

Biccentése után harsány léptekkel indult el a nekik kijelölt szoba felé, figyelve hogy a fiatalabbik kövesse őt.

Bele akart kezdeni a feledésbe. Aznap nem akarta érezni hogy a kő, ami hosszú ideje szívét nyomta, akkor is ott van. A gyász és a magány felülkerekedett rajta, szüksége volt valakire aki ha csak csak pár órára is, de elfeledteti vele a történteket. Menekülni akart. Mert belefáradt abba hogy az élet mohó, vasmarka mindent el akar tőle venni. Abban a fiúban akkor, aznap este, meglátott valamit, ami képes volt őt a földön tartani.

A fiú nem mondta el a nevét, és partnere sem. Csak ismeretlenek voltak. Akkor is, mikor a fiatalabbik apró kezével vállába mart, amikor lábaival átkarolta derekát és hangtalanul testébe fogadta.

Az éjszaka titkaikat őrizte, hangjukat és tetteiket a falak tartották magukban.

Taehyung gyengéd és figyelmes volt, annak ellenére hogy az indulatai erőteljesebbek voltak mint általában. Nem tudott volna erőszakos lenni, nem tudott volna nem odafigyelni rá. A belső combján lévő 'szív' alakú anyajegy volt az egyik olyan pont mely évek múltán is tisztán megmaradt benne. A művészi énje egyedi gyönyörűséget vélt felfedezni a teste azon, és a többi pontján is.

Nem volt biztos benne, hogy találkozni fognak még, de része legmélyebb pontján tisztán remélte.