Mutter (Rammfikció)

Első fejezet

A történet angol nyelvű szerzője: 

1993. Január 10.

Berlinben megszületett egy kisfiú, akit Wolfgangnak neveztek el. Senki sem tudta, hogy hívják az édesanyját. Minden amit tudunk a kisfiúról, sosem hagyta el a házat és sosem látta a világot.

1996.

Wolfgang három éves. Fekete haja volt, kék szeme és apró tejfogai. A földön játszott, miközben arra várt, hogy az édesanyja megetesse. Rettentően éhes volt, ám nem tudott magának ételt készíteni. Felállt apró lábaira és lassan kisétált a konyhába. Zene szólt a rádióból. Az egyetlen szó amit értett a Rammstein volt. A zene miatt nem halhatta, hogy édesanyja ott volt-e, vagy sem. Nem volt édesapja, egykén nevelkedett, már amikor az anyja ott volt neki. Gyakran hagyta el a házat a nő és hagyta egyedül a kis Wolfgangot, és jött úgy haza, mintha mi sem történt volna. Néha mindössze egy gyümölcsöt adott Wolfgangnak, ennyivel letudta.

- Anyu? – hívta édesanyját gyenge hangocskáján, és korgott a gyomra. Nem érkezett válasz, ezért kisfiú leült a koszos padlóra és sóhajtott, majd ráhangolódott a zenére, csak arra koncentrált. Hangos volt, ám tetszett neki. A szemei le-le csukódtak, a feje lassan rádőlt a térdeire. Mély álomba zuhant, mivel tudta, hogy nem eszik ma este.

Két órával később azt érezte, hogy valaki rázza őt. Kinyitotta a szemét, felnézett és egy férfit látott. Homályos volt látása a fáradtságtól, ásított egyet, majd valami megütötte. A szoba melegebb volt, mint szokott. Megdörzsölte a szemét, maga mögé nézett és ott állt a tűzoltó. A ház égett. Újra a férfira nézett, aki mögötte térdelt, majd megszólalt:

- Rendben kishaver, velem jössz! – Wolfgang megrázta a fejét.

- Nem! Hol van az anyukám, az anyukámat akarom! – sírt, miközben a férfi a karjaiba zárva vitte. Patakokban folytak a könnyei lefelé orcáján ahogy a félelemtől sírt. Egy kéz simítását érezte a hajában. – Ne, ne nyúlj hozzám! – fészkelődött a férfi kezeiben, igyekezett kibújni az enyhe szorításból.

- Hé-héé! Cshhh... Nem foglak bántani, megígérem! Tessék, vedd el! – a férfi egy müzliszeletet nyújtott felé, miközben próbálta megnyugtatni a kisfiút. A bejárati ajtó felé igyekezett. Wolfgang végig nézte, ahogy a tűz szét terjed a házban. Fejecskéjét a tűzoltó kabátjába fúrta, neki kezdett a müzliszeletnek és várt. Nemsokára egy mentőautóban ült, egy biztonsági takaróval betakarva. Nem sírt, de könnyek csorogtak le orcáján. Nem volt hol laknia ezentúl, nem tudta azt sem, hol van az anyukája. Szipogott és dörzsölte a szemét.

- Hol van az anyukám...? – suttogta az orvosnak. A barnahajú nő szomorúan rámosolygott.

- Elmondjam neki? – kérdezte kollégájától. A fekete hajú nő sóhajtott.

- Nagyon fiatal... De megpróbálhatjuk. – a kisfiú felé fordult és leült vele szemben. – Szia kicsim, Sheila vagyok. Elárulod nekem, hogy hívnak? – kérdezte tőle, mire a totyogó szipogva válaszolt neki.

- Wolfgang vagyok. – suttogta, és lábát bámulta. Sheila bólintott és megfogta Wolfgang apró kezeit.

- Örülök, hogy találkoztunk, Wolfgang. – ránézett a kollégájára, aki igenlően bólogatott felé. Sheila a kisfiúra nézett, mostmár készen állt, hogy elmondja neki, mi történt az édesanyjával. – Felteszem, tudni akarod, hol van az anyukád. – Wolfgang bólintott és összekulcsolta a kezeit. – Édesanyád felment a mennyekbe. Tudod, mi az?

Wolfgang szíve egy pillanatra megállt. Persze, hogy tudta, mi az. Meghalt az anyukája, és soha többet nem láthatja. Csak üveges tekintettel bámulta a földet, nem tudott megszólalni. Megbénult. Nem hallotta, amit Sheila mondott neki, elveszett a gondolataiban. Egész testében remegett, de nem izgatta. Mindössze a legördülő könnycseppeket érezte orcáján, majd elveszett Sheila ölelésében, de Wolfgang nem ölelte őt, csak dermedten állt. A fáradtság mindent kivett belőle, el is aludt.

- Mi is történt valójában? – kérdezte egy férfi.

- Cshhh, felébreszted! – igyekezett visszafogni őt egy másik férfi.

- Rendben, ne haragudj. Tehát? – sóhajtott.

- Az anyja felgyújtotta a házat, és benn is maradt. Öngyilkos lett...

- Viszont... A kisfiú itt...

- Igen, ő a fia. Borzasztó! A szemtanúk állítása szerint, sosem hagyta el a házat a kisfiú. Be volt zárva abba a romhalmazba három éven keresztül, az egész életét benn töltötte.

- Édes istenem! Ez szörnyű... Van apja, vagy bármilyen közelebbi családtagja, aki gondját tudná viselni?

- Attól tartok nincs... El kell vinnünk egy adoptációs intézménybe. Megérdemli, hogy gondoskodó és jó családba kerüljön!

- Igazad van. Szerinted felébresszük?

- Ne! Kijár neki, hogy aludjon egy jót. Óvatosan betesszük az autóba, hogy fel ne ébredjen, és elvisszük az otthonba. Mit gondolsz?

- Igen, ez egy jó ötlet, menjünk is!

Wolfgang, aki végig hallgatta az egész beszélgetést engedte a férfiaknak, hogy betegyék őt a rendőrautóba. Tudta, hogy aludnia kell, elképesztően nagy szüksége volt rá.