Mutter (Rammfikció)

Negyedik fejezet

Két héttel később

A banda a legújabb számát, a Büch Dich-et vette fel, ami túlságosan erős volt a kisfiúnak, akinek ezért a konyhában kellett várakoznia Flake-val. Wolfgang örömmel nyalogatott egy nyalókát, miközben Flake ölében ült. Flake szerette őt, Wolfgang kedvelte Flaket, szóval minden a legnagyobb rendben volt. A kisfiú azóta sem szólt egy szót sem. A szülei eléggé aggódtak, viszont tudták, hogy a fiúnak időre van szüksége.

- Flake, a te részedet vesszük most fel! Amíg bent vagy, vigyázok Wolfgangra, már ha megengedi. – mondta kissé izgulva Till.

- Csak meg kell szoknia téged, ne aggódj. – mondta Flake, felrakta az asztalra a kisfiút, akiről lerítt, hogy egy kicsit még mindig tart Tilltől. Majd felállt, és állon pöckölte Tillt, mielőtt kiment. Wolfgang megdermedt, nem akarta felhívni magára Ijesztő Till figyelmét, de tudta, hogy mindhiába, mivel ketten vannak a szobában.

- Gyerünk Wolfgang, nem foglak bántani. Megígérem. – mondta Till, majd leült ugyan abba a székbe, amiben az előbb még Flake foglalt helyet.

A fiú, ahogy az asztalon ült, nekidőlt a konyha falának és onnan analizálta Till minden egyes mozdulatát. Tillnek feltűnt. Megfogott egy üveg vizet, tudva, hogy ez egy hosszú folyamat lesz.

- Ha gondolod, énekelhetek neked valamit. Nem vagyok szégyenlős. – mosolyodott el Till. Igyekezett kisgyermek szinten kommunikálni, annak ellenére, hogy Wolfgang nem beszélt. – Apukád azt mondta, hogy rajongsz értünk, igaz ez? – kérdezte. A kisfiú halványan elmosolyodott, majd bólintott. Till örült, amikor megpillantotta a fiú arcán a mosolyt, tudta, hogy jó úton halad.

Visszaemlékezés

1996

Wolfgang egy papírlapra firkálgatott miközben a rádiót hallgatta az adoptációs központban. Nem tudott a rajzára koncentrálni, mivel headbangelt a zenére.

- Tetszik a zene, Wolfgang? – kérdezte Anna miközben a kisfiú felé közeledett. Boldogan bólintott, és folytatta a headbangelést. Anna kuncogott és leült a fiú mellé. – Ki énekli? – kérdezte, remélve, hogy választ kap. Ehelyett a fiú elmosolyodott és rábökött a lapra. Egy Rammstein logót csinált. Anna mélyet sóhajtott, hiszen a kisfiú számára a banda túl durva volt, nem volt elég idős ahhoz, hogy ilyeneket hallgasson. – Hányszor mondtam el neked, hogy ne hallgasd? Túl fiatal vagy... - Anna mérgesnek tűnt.

Wolfgang sóhajtott; túlságosan szerette a bandát, meg a számaikat, a Seemann volt az egyik kedvence, hiszen rengetegszer segített már az elalvásban, viszont a Du riechst so gut volt a legnagyobb favoritja. Egyszer csak elhalkult a zene, és popra váltott. Wolfgang a homlokát ráncolta miközben Annára nézett. Ő változtatta meg az adót. – Jobb ez neked – mondta, és más gyerekek is beviharzottak a szobába, amint meghallották, mi szól. – Látod? Ez az igazi zene, mindenki szereti.

' De én nem, ez hitvány, a Rammstein sokkal jobb' akarta mondani Wolfgang, de tudta, hogy úgysem értené meg senki. Sóhajtott, megfogta a firkálmányt és elhagyta a szobát. Átment a kollégiumba, berakta a papírt a szekrényébe a többi mellé, amiket a nagyvilág elől rejtegetett. Senki sem értette meg, senki sem értette meg miért csak metált hallgat, vagy miért nem beszél másokkal. Néhány gyerek kigúnyolta, viszont akkor jött Anna, és segített neki, utána pedig megbüntette a rosszakat. A fiú nagyon remélte, hogy jó helyre fog kerülni Annával együtt, ahol önmaga tud lenni, és Rammsteint tud hallgatni.

Visszaemlékezés vége

- Melyik a kedvenc zenéd, amit mi játszunk? – kérdezte Till. A kérdés kizökkentette a gondolataiból Wolfgangot, majd Ijesztő Tillre nézett, aki már nem is volt annyira ijesztő számára. Egy tollat fogott a kezébe, rajzolni kezdett. Még nem tudta, mit is fog pontosan rajzolni. Megpróbált ábrázolni egy virágot, aminek jó illata van. Nagyon nehéz feladat volt megrajzolni, de megmutatta Tillnek.

- Háát, nem igazán értem. Egy virág? Ez van a borítón? Herzeleid? – találgatta, de Wolfgang megrázta a fejét. Rájött, hogy nem tudja lerajzolni, amit szeretett volna. Sóhajtott, közelebb ment Tillhez, megszagolta, majd mosolygott. Mielőtt Tillnek leesett volna, a homlokát ráncolta. – Ó! Du riechst so gut! Ez az, ugye? – Wolfgang mosolyogva bólintott.

- Rendben, már megvan. Igazán jó választás törpe, ez az egyik kedvencem nekem is! – Wolfgang nagyon-nagyon mosolygott, és megölelte Tillt, akit először eléggé meglepett a dolog, viszont visszaölelte a kisfiút. Till örült, mivel a fiú nem félt többé tőle. – Látod, nem is vagyok ijesztő! – és mindketten kuncogtak.

- Nagyon aranyosan együtt, nem, Doom? – Richard és Schneider mindkettejüket meglepte. Till feléjük fordult, és látta, hogy a dobos meg a gitáros rajta nevetnek.

- Nagyon vicces fiúk! – forgatta a szemeit, majd lenézett a kisfiúra, aki időközben az ölébe mászott.

- Nem, most komolyan, kifejezetten örülök, hogy Wolfgang többé nem fél tőled! Mondtam, hogy csak időre van szüksége. – Mondta Richard mosolyogva, és összekulcsolták kezeiket Doommal.

- Igen, én is, egészen idáig azt hittem, hogy sosem fog megkedvelni, de ezek szerint tévedtem. – Till mosolya mindent elárult. Wolfgang kicsit összezavarodott, de nem érdekelte, mivel rettenetesen fáradt volt, az egész napot a stúdióban töltötte, táncolt, headbangelt a többiekkel, de a legjobb Paul bácsival volt. Mindketten jól táncoltak. A kisfiú szemei szépen lassan becsukódtak, majd elaludt Till mellkasán. Till kuncogott egyet, majd felkarolta a kisfiút, és óvatosan elvitte a kanapéra.

- Hosszú napja volt, nemde? – kérdezte Schneider. Nem igazán volt együtt a fiával, hiszen szinte végig a dobos részt vették fel. Till és Richard bólintottak.

- Hát igen. Egész végig Paullal táncolt és ugrált, nagyon szeretik egymást.

- Paul a legvidámabb és leggyermekibb közülünk, teljesen érthető, hogy hamar megtalálták a közös hangot. Hálás vagyok ezért, hogy őszinte legyek. Ha valaha szomorú lesz, biztos vagyok benne, Paulnak sikerülni fog felvidítani Wolfgangot. Az övé a legeslegjobb család! Köszi srácok! – szipogta Schneider, és legördült egy könnycsepp az orcáján.

- Ó, Doom, nem is tudtam, hogy ennyire érzelgős tudsz lenni. – mondta Till nevetve, megölelte a dobost és átnyújtott neki egy zsepit. Schneider letörölte a könnyeit, és ő is mosolyogott.

- Én sem tudtam, szerintem azért van, mert Wolfgang ilyen jó helyre került, és ennyire szeretik.

- Bármit megtennénk érte, hiszen mi vagyunk a nagybácsikái, ahogy korábban mondtad!

- Köszönöm szépen! – a beszélgetés óriási, szeretetteljes ölelésben fejeződött be.