Mutter (Rammfikció)

Harmadik fejezet (első rész)

Wolfgang le volt nyűgözve. Az épület óriási volt, sosem látott még ehhez hasonló építményt. Beléptek a liftbe, ami számára fura volt, majd megérkeztek a lakásba. Szerencsére a banda többi tagja elment a kocsmába, tehát egyedül voltak és a kisfiú nem volt túlságosan megilletődve.

- Látod Wolfgang, ez az új otthonod. Meg szeretnéd nézni a szobádat? – kérdezte Richard.

Wolfgang szemei felcsillantak, majd bólintott. Richard kuncogott és nyomott egy puszit a homlokára. – Akkor induljunk. – végig sétáltak a nappalin és a folyosón, ahol a hálószobák nyíltak, hogy megtalálják Wolfgangét. A szobának világoskék falai voltak, közepén egy szőnyeggel amin utak és házak voltak, egy fehér kiságy a sarokban, amely mellett egy éjjeliszekrény állt, egy kis asztalka, egy komód amin Wolfgang összes játéka foglalt helyet, egy ruhásszekrény, és egy hegyomlásnyi plüss a tetején. Wolfgang a mennyekben érezte magát. Richard óvatosan lerakta a kisfiút a földre, és letérdelt mellé.

- Mit gondolsz? Tetszik? – kérdezte Richard. Wolfgang kicsi fogait megmutatva mosolygott rá, majd bólintott. Félénken bement a szobába, körbenézett. Nem is igazán tudta, mit csináljon, nem akart rosszat tenni, ezért megállt a szoba közepén.

- Tehát? – Schneider hangját lehetett hallani a folyosóról, lépteinek zaja elérte a hálószobát. – Tetszik neki? – Richard hátát a falnak vetve ült a szobában, Cristoph kérdésére mindössze megvonta a vállát.

- Tetszik neki, de nem mozdul... - ez megijesztette a dobost.

- Ó... - mélyet sóhajtott. – Wolfgang drágám – mondta, mire a kisfiú felé fordult. – Szeretnél játszani a játékaiddal? – kérdezte lágyan. Wolfgang még mindig nem mozdult. Igazán nem akart rosszat csinálni. Bólintson és zavarja az apukáit, vagy rázza meg a fejét és szomorítsa el őket? Nem tudott választani, megzavarodott. A zavarodottságtól könnyek gyűltek szemeiben, és az Apucijára nézett. Mindkettejük szíve megdobbant, közelebb léptek a kisfiúhoz, és átölelték őt. – Rendben van Wolfy, nincs semmi baj. – nyugtatta a dobos, miközben a hátát simogatta. Wolfgang szipogott, beletemette fejecskéjét az Apukája pulóverébe

- Szeretnél enni valamit? – kérdezte tőle Richard, amire Wolfgang bólintott, mivel rettenetesen éhes volt. – Jó, akkor menjünk enni. – mindannyian felálltak, Wolfgang ismét Apukája karján csücsült és kimentek a konyhába.

Felültették Wolfgangot a pultra, majd készítettek neki ennivalót. A kisfiú rettenetesen hálás volt. Nem igazán tudta kimutatni, viszont nagyon erősen gondolt rá. Az édesanyja sosem csinált neki hasonló módon ételt.

- Hé, Reesh, örülök neki, hogy a többiek kimentek inni. Legalább hagytak nekünk egy kis maradékot. – kuncogta Schneider, majd Richard is csatlakozott hozzá.

- Igen, Doom, és Wolfy sem fél. Nagyon remélem, hogy a többiek is jól fogadják majd, és normálisak lesznek vele. Meg persze nem fognak viccet csinálni abból, hogy nem beszél velünk egyenlőre. – mondta kissé frusztráltan Richard. A dobos is rettegett ettől, viszont nyomott egy puszit Richard orcájára, amivel a kisfiút is, és a barátját is megmosolyogtatta. Wolfgangnak szimpatikus volt a tény, hogy mindketten boldogok, valamint a kölcsönös vonzalom tükröződik rajtuk. Boldog hangulat övezte őket és ez megnyugtatta Wolfgangot, biztonságérzetet is nyújtott számára.

- Ne aggódj kispajtás, nem mondanak majd semmit, különben kinyírom őket! – mosolyogta Richard.

- Remélem is. Talán Flake-t ki tudnád, de a másik kettőhöz sok sikert! Till nem fog más választást hagyni neked, mint visszaüt. – forgatta Doom a szemeit, de ő is kacagott.