Mutter (Rammfikció)

Második fejezet

1997

Egy év telt el, mióta Wolfgang az otthonban volt. Befelé forduló volt, nem beszélt senkivel, senki nem hallotta a hangját. Mindig a sarokban maradt, és krétával állatokat rajzolgatott.

- Wolfgang, velem kell jönnöd! – mondta Anna, az egyetlen dolgozó, akiben megbízott, de vele sem beszélt. A most négy éves fiú felnézett és lassan felállt, mivel attól tartott, csinált valami rosszat. Megfogta Anna kezét, aki elvezette a tárgyaló szobába. Wolfgang felismerte a szobát. Ki nem állhatta. Szorosabban fogta Anna kezét, ezzel kimutatva, hogy fél. – Nincs gond Wolfgang, biztonságban vagy. – mondta kedvesen. Bement a tárgyalóba, Wolfgang pedig elbújt a lábai mögött. Két férfi ült a kanapén, mindkettejüknek kék szeme volt; a bal oldalon ülőnek világosabb volt. Ő barna hajú, míg a másik fekete hajú volt. Nagyon megkapóak voltak és Wolfgang, aki igazán félénk volt, egy kicsit meg volt ijedve. Anna, aki előttük állt, megköszörülte a torkát:

- Uraim, be szeretném mutatni önöknek Wolfgangot – lenézett a lábai mögé, ahol a kisfiú rejtőzködött. – kérlek mutatkozz be! – a fiú megrázta fejecskéjét, majd beletemette Anna lábaiba. Nem tudta rávenni magát, hogy ez a két idegen férfi hallja a hangját.

- Nagyon félénknek tűnik. – Mondta a fekete hajú férfi mosolyogva.

- Ő Kruspe úr. Meg kell jegyeznem, sohasem hallottam a hangját. – mondta Anna szomorúan. Mind a két férfi ránézett, majd a kisfiúra.

- De miért? Néma? – kérdezte Kruspe úr. Anna megrázta a fejét.

- Nem, nem az. Tud beszélni, csak sosem tette, mivel olyan megrázkódtatás érte, ami miatt nem szólal meg. Az édesanyja nem volt ott neki, amikor szükség lett volna rá, apja pedig nincs. Egy éve két rendőr hozta őt ide, azt mondták, az anyja magára gyújtotta a házat, amiben éltek. A kis Wolfgang is benn volt, ám őt sikeresen ki tudták menteni a tűzoltók. – magyarázta Anna. Mindkét férfi könnybe lábadt szemekkel hallgatta végig Annát.

- Istenem... Szerencsétlen gyerek... - mondta a másik férfi.

- Hát igen, Schneider úr – sóhajtotta Anna – most magukra hagyom önöket Wolfganggal. – lenézett a kisfiúra, majd letérdelt elé. – Rendben kicsim, most magadra hagylak az új apukáiddal. Öt perc múlva visszajövök, oké?

Wolfgang remegett, de biccentett, amivel Annát sikerült megmosolyogtatnia. Eltűrte a haját, majd elhagyta a szobát, egyedül hagyva a kisfiút az idegenekkel. Nagyot nyelt, mielőtt feléjük fordult. Mindkét férfi szomorúan mosolygott rá.

- Szia Wolfgang, - köszöntötte Schneider úr, miután letérdelt a fiú elé – Cristoph vagyok, de hívhatsz Apucinak. – Wolfgang félénken biccentett, mivel nagyon biztatónak tűnt. Kruspe úr felállt és csatlakozott hozzájuk.

- Richard vagyok – mondta mosolyogva – viszont hívhatsz Apának. – Wolfgang ismét biccentett, és ügyetlenül az Apucija és Apukája elé botorkált, akik már a földön ültek. Mindketten mosolyogtak. Tudták, hogy óvatosnak kell lenniük a kisfiúval, nagyon törékenynek tűnt, Schneider pedig könnyezett.

- Mi a baj bébu? – kérdezte Richard, átkarolva Cristoph vállait.

- Mindössze nagyon sajnálom. Nem érdemelte meg ezt az egészet. Boldognak kéne lennie, élnie az életét, meg minden. – Schneider már sírt. Wolfgang kicsit bűnösnek érezte magát, tudta, az Apucija miatta sír, viszont nem számított rá, mivel az édesanyja sohasem sírt előtte, nem mutatta ki ezt a fajta érzelmet. Wolfgang mély levegőt vett és közelebb ment az Apucijához, majd ölébe mászott, nyakát átkarolva hosszan magához ölelte. Schneider sokkos állapotba került, nem gondolta volna, hogy a kisfiú ilyen egyszerűen meg fogja ölelni. Ebből kiderült, Wolfgang mennyire jószívű. Visszaölelte, kicsi vállaiba fúrta arcát, és csak sírt. Richard mindkettejüket átölelte.

- Úgy látom, önöket egymásnak teremtették! – mondta Anna, miközben mosolyogva belépett a szobába. Boldog volt, hiszen a kisfiú végre szerető családra talált, még akkor is, ha két férfi alkotta. Schneider és Richard is felkapták a fejüket, Schneider a könnyeit törölgette, ám mindketten mosolyogtak.

- Igen, - mondta Richard – Wolfgang nagyon aranyos és rendes, mindezek felett nagyon jószívű is, ami magával ragadó! – mosolygott Annára szélesen. Wolfgang még mindig Cristoph karjaiban volt, és ölelte őt. Kedvelte az Apucija testmelegét, ettől úgy érezte biztonságban van.

- Ó, ez remek, azt jelenti kedveli önt! Tudja, nagyon távolságtartó a többi gyermekkel, sosem beszél, vagy megy játszani velük. Mindig egyedül van. – Richard bólintott. – Önök mindketten egy bandában játszanak, igazam van? Ömm... Rammstein, ugye?

Wolfgang eltávolodott Schneidertől és Annára nézett, aki kuncogott.

- Ó, igen! Nem mondtam, viszont nagyon kedveli az önök zenéjét. Ez az egyetlen zene, amit meghallgat. Utálja a pop-ot, és minden egyebet. – Cristoph kuncogott és elbabrált Wolfgang hajával.

- Nos, nagyon örülök, hogy szeretsz minket, nem fogunk csalódást okozni neked Kicsim. – Wolfgang mosolygott és felcsillantak a szemei: az apukái a Rammstein tagjai. A négy éves kisfiú odabújt Schneiderhez, pólóját megfogva megakadályozta, hogy elmozduljon.

- Úgy gondolom, remek gitáros válik majd belőle. – mondta Richard mosolyogva. Schneider ránézett és megingatta fejét.

- Kizárt dolog, dobos lesz! – mindketten nevettek. Anna is kacagott, majd leült a kanapéra.

- Uraim, ki kell töltetnem önökkel a hivatalos dokumentumokat, ezek által válik lehetővé, hogy Wolfgangot örökbe fogadhassák. – mondta, ezzel felfüggesztve a zenészek nevetését. Mindketten felálltak, a dobos felkarolta a kisfiút, majd belerakta Richard ölébe, aki büszkén helyezte kényelembe őt lábain, majd átölelte a derekánál. Wolfgang boldog volt. Új családja volt, akik nagyon jól bántak vele. Már akkor megszerette az Apukáit.

- Sok emberrel élnek együtt? – kérdezte Anna, miközben a két férfi az iratok kitöltésével voltak elfoglalva. Mindketten abbahagyták az írást, majd Richard megtörte a csendet.

- Nos... A banda tagjaival élünk együtt, ha úgy tetszik, olyanok mintha a lakótársaink lennének. De ne aggódjon, civilizáltak! – Schneider enyhén felkacagott – Azok! – vitatkozott Richard.

Anna bólintott. – És hányan vannak? – kérdezte. Richard kieresztett egy ideges kacajt.

- Ő... négyen. – válaszolt félénken.

- Ez rengeteg! – bökte ki végül Anna – Wolfgang nagyon félénk, szüksége van egy nyugodt helyre, és...

- Biztosíthatom, hogy nyugodt! – pánikolt Richard, amivel elérte, hogy Wolfgang még jobban aggódjon. – Nem zenélünk túl hangosan, és sosem kiabálunk, vagy bármi! – igyekezte elmagyarázni Richard. Anna felfigyelt a Richardból áradó aggodalomra, és sejtette, hogy arra gondol, nem fogadhatja örökbe Wolfgangot ezért.

- Ne tessék aggódni, Kruspe úr – kuncogta – nem állt szándékomban megijeszteni Önt! Ne tessék aggódni egészen addig, amíg az otthonuk nem válik túl hangossá a kisfiú számára, rendben van a dolog. – biztatta Richardot, aki felsóhajtott és ismét beletemetkezett a papírokba.

Nemsokára végeztek, a papírokat kitöltötték, a család készen állt az indulásra, Wolfgang Richard karjaiban, magához ölelte a kisfiút.

- Van valamilyen holmija, amit el kéne csomagolnunk? – kérdezte Schneider.

- Nos... Igazándiból semmije sincs. Bármilyen személyes holmi nélkül hozták ide. – válaszolt Anna szomorúan. Schneider a barátjára nézett.

- Ő... Szerencsére mi mindent megvettünk számára, mielőtt idejöttünk volna, igaz? – Richard büszkén bólintott, még mindig Wolfganggal a karjában.

- Bizony, semmit sem fog hiányolni! – Anna erre elmosolyodott.

- Remek! Most már nyugodtan mehetnek! – átvezette a kis családot az otthonon, majd elbúcsúzott Wolfgangtól. – Viszlát, remélem boldog életed lesz! – mosolygott Wolfgangra, aki viszonozta a mosolyát és biccentett. – Hiányozni fogsz! – tette hozzá Anna. A kisfiú csak bólintott. El akarta mondani, hogy neki is hiányozni fog, viszont nem tudott megszólalni, nem volt még felkészülve rá. Félénken integetett neki, majd elindultak. Cristoph és Richard nagyon boldogok voltak, mivel végre hazavihették a fiukat.