- Szóval azért közeledtél hozzám, mert nem volt más választásod? El is válhatunk. – Dühös lettem. Úgy éreztem csak egy tárgy vagyok mindenki számára. A másik, hogy még mindig kavarodtak bennem az érzések. Nem tudtam, hogy igazat mond-e Dominique vagy sem. Mi oka lenne hazudni?
- Nem. Addig nem is fedtem fel magam amíg úgy gondoltam te erre nem állsz készen.
- Azt hiszem erre most sem álltam készen. – Nyögtem tehetetlenül.
- Sajnálom, ezzel a lépéssel háborút indítottak ellenünk. Talán ezt ők nem is tudják még. – Fáradt sóhaj hagyta el tökéletes ajkait. Szótlanul néztem a férfit. Arcának minden szegletét feltérképeztem. Percekig bámultam, és azt vettem észre, hogy a fejem kezd kitisztulni. A racionális gondolataim is megtalálták a fejemet és minden emlék amit Mike-kal szereztem, most sorrendbe állt. Már akkor ott voltak a jelek, csak én nem vettem észre. Át futottam minden történést amit ketten éltünk meg és a végén arra lyukadtam ki, hogy igazat mond Dom. Nem ez volt az első kísérlete és én csak mentegettem magamban tovább. A sok bántó megjegyzés, amit én viccnek véltem, és a rengeteg kísérlete, hogy eltegyen láb alól. Mikor parti drogot csempészett az italomba, és lebukott, azzal magyarázta, hogy azt akarta lazítsak kicsit.
Tovább kutakodtam a fejemben és minden ilyen eseménynél ott volt Dominique is. A távolban, figyelt. Vigyázott rám, évekig.
Kissé összezavarodtam, a kezdeti gyász már nem mart, a sokk kezdett alábbhagyni, de a szerelem most erősebb lett. Nem tudtam hova tenni ezeket az érzelmeket. Gyászolnom kéne a legjobb barátom, de nem megy. Ő nem a bajtársam volt, hanem csak a baj, és akit vannak gondoltam, ő lett a társam.
- Minden rendben? – Tüzetesen végig pásztázta arcom. Könnyek lepték el a szemem csupán ettől a törődő kérdéstől. Megráztam a fejem, megkerültem az asztalt és az ölébe másztam. Szorosan öleltem magamhoz, miközben ő a hátamat simogatta.
