Laerthel műhelye

RÉGI CIKK: Hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel? (Második rész)

------ ~ ------

Leírás: Szintén régi cikk, több helyen finomításra szorulna, de régen szerettétek, szóval megmaradt :) Az E/1 nézőpont kritikájával kapcsolatban szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a SAJÁT KARAKTER KÖZPONTÚ FANFICEK függvényében értelmezendő a kritikám; nem azt akartam mondani, hogy az E/1 általában rossz.

------ ~ ------

HOGYAN NYÍRD KI A MARY SUE-DAT 10 LÖVÉSSEL?

II. RÉSZ

Mint ígértem, a következő 5 pont inkább írástechnikai jellegű lesz.

6: Tulajdonságok és képességek

Mindannyian ismerünk különböző típuskaraktereket, vagy ha úgy tetszik, karakterkliséket (pl. az erős, független nőét, az odaadó házastársét vagy a zárkózott, sebezhetőségét arroganciával leplezni próbáló férfiét, hogy csak hármat említsek). Az ezekhez hasonló szerepek – kombinálva, kiforgatva, egymással szembe állítva vagy akár érintetlenül hagyva -, hasznos segítséget jelentenek a mellékszereplőid alakjának megformálásához, de a főhősöd kidolgozásakor nem tanácsos hozzájuk nyúlni.

És hogy miért?

Egyszerűen azért, mert ha egy kész szerepet adsz a karakternek, azzal nem csak azt határozod meg, hogyan fog beszélni és cselekedni, hanem bizonyos mértékig azt is, hogy mi történhet vele. Láttál már olyan erős, független női főszereplőt, aki nem találta meg az Igaz Szerelmet a történet végére (vagy nem Halt Hősi Halált, ha már itt tartunk?) Olyan odaadó házastársat, akiről nem derült ki valami sötét titok? Olyan arrogáns alfahímet, aki nem puhult meg? Hacsak nem egy Tarantino-filmben vagyunk, aligha...

Ha a főszereplőd karaktere egy klisére épül, az olvasóid arra számítanak, hogy a cselekmény is ugyanezt a klisét fogja valamilyen módon feldolgozni. Ha követed a klisét, azért lesz kiszámítható a karaktered íve; ha következetesen ellentmondasz neki, akkor meg azért. Ha pedig néhány esetben követed a klisé által kijelölt utat, majd néhányszor letérsz róla, a történeted egyszerűen élvezhetetlen lesz (erről a 9. pontban lesz még bővebben szó). Nincs középút!

A főhősöd akkor lesz szerethető, emberi és hihető, ha a története motivációalapú, tehát valamilyen változásra épül, ami a személyiségében és/vagy a világnézetében következik be. Nem lehet eleve „kész" karakter, kiforrott és végleges. Kell, hogy legyen hová változnia! Ami pedig magukat a tulajdonságokat illeti: a sok-sok sziporkázó melléknév helyett (szép/okos/kedves/bunkó), inkább azon gondolkodj, van-e kedvenc öltözéke. Mi a kedvenc étele? Itala? Mik az idegesítő szokásai – rágja a körmét? A taxiülések huzatába nyomkodja a rágóját? Minden reggel odainteget a sarki gyrososnak? Mi a „szuperképessége"? (EGY dologban lehet feddhetetlenül tökéletes, különben már abba is hagytam az olvasást).

Legyenek 'jó dolgai' és 'rossz dolgai'. Irracionális félelmei. Dolgok, amik felidegesítik. Szavajárása. Múltbéli botlásai. Szakmai sikerei. Sötét titkai és ártatlan vágyai, vagy fordítva... ezeken gondolkodj, ne azon, hogy hogyan ragyogtak halványlila íriszei a vérvörös tűzfényben! (Valahányszor ilyet olvasok valahol, úgy érzem, rá kell gyújtsak).

Lucy Dawlish kezdeti gyomorforgató tökéletességén kétfajta karakterábrázolás tanulmányozása segített túllépnem: az egyik George R. R. Martiné, a másik a Looney Tunes-é. Utóbbi talán megérdemel némi kifejtést, mielőtt mindenki hülyének néz...

A rajzfilmekben megjelenő attribútumok által keltett hatás (pl. a karakterek mindig ugyanazt a ruhát viselik, jellegzetes tárgyaik, mondataik vagy mozdulataik vannak), a HP ficeimben is jelen van. Ilyen elemek például Phineas Nigellus és a Chevrolet Impala; Lucy karakterének pedig állandó kísérője az alkohol és a cigarettafüst. Szinte érzed a szádban, amikor megjelenik – nem azért, hogy ezredszerre is megmutassam, hogy ő egy kemény csaj, hanem hogy megelevenedjen a sorok között.