Laerthel műhelye

KONTRASZTKARAKTEREK, avagy a narráció szenvedő alanyai

Ebben a cikkben egy olyan írói hibáról lesz szó, ami az olvasó számára elég feltűnő és zavaró tud lenni; a jó hír azonban az, hogy javítható.

Kötelező disclaimer: olvastam már karakteralkotásról- és jellemzésről szóló cikkeket, amik említettek ehhez hasonló hibákat, olyat viszont még nem, ami teljes egészében ezzel a jelenséggel foglalkozott, és úgy vezette le, ahogy én. Emiatt inkább ne hivatkozz rám a témazáródban, vagy a szakdolgozatodban=) Ha pedig ismersz olyan szakirodalmat (akár angolul) ami kivesézte már ezt a témát, linkeld be kommentben, hogy javíthassam/bővíthessem a cikkemet!

De miről is lesz szó?

A jelenségnek a Google szerint nincs pontos neve, ezért adtam neki egyet: kontrasztkarakter.

Kontrasztkarakter alatt azt értem, amikor egy történetbe – általában valamilyen lényeges esemény vagy fordulópont alkalmával – belép egy mellékszereplő, akire hatalmas, neonfényű, „ŐT UTÁLNI KELL" feliratú nyilak mutatnak a szélrózsa minden irányából. A kontrasztkarakter azon túl, hogy többnyire értelmezhetetlen, hisztérikus vagy más okból kibírhatatlan magatartást tanúsít, általában egy kartonpapírból kivágott reklámtábla szellemi mélységével rendelkezik. Tényleg SEMMI szerethető nincs benne: a külseje taszító a főszereplő számára, a hangja/ kisugárzása/ szóhasználata/ stb. idegesítő, a viselkedése pedig egyenesen botrányos.

Az egyik lehetőség az, hogy senki sem viszonyul hozzá pozitívan, úgy lóg ki a történet narratívájából, mint firkás gyerekrajz egy Rembrandt közepére celluxozva; a másik pedig az, hogy az egyik (vagy több) karakter valami furcsa és logikátlan okból kedveli, vagy legalábbis megtűri maga mellett. Ebből az elbeszélés főszereplőjének hátrányai származnak.

A tipikus kontrasztkaraktert nevezhetnénk akár anti-Mary Sue-nak is, van azonban egy lényeges különbség: mégpedig az, hogy az ilyen karakter személye egyáltalán, egy félmondat erejéig sem lényeges a történetben. Saját személyisége, megítélése nincs, kizárólag más karakterekhez képest alkothatunk róla véleményt (ezért használom a 'kontraszt' jelzőt). Az ilyen karakter tettei, vagy az általuk kiváltott hatás lehetnek fontosak a cselekményben, de ő maga lehetne akárki más – ugyanis kizárólag azért került bele a történetbe, hogy egy meghatározott, a főszereplőt (általában) hátráltató célt szolgáljon.

Ez a cél jellemzően kétféle lehet:

(1) hogy nyilvánvalóvá tegye, hozzá képest milyen intelligens/ szimpatikus/ jólelkű/ egyéb szempontból pozitív egy másik karakter (akár a főhős, akár egy másik mellékszereplő vagy love interest);

(2) hogy egy bizonyos irányba mozdítsa el a cselekményt.

Tipikus helyzetek, ahol kezdő írók kontrasztkaraktereket használnak:

a) „Konkurencia" egy romantikus sztoriban, avagy X tökéletes választás Z számára, De Neki Y Kell, Aki Egy Barom (De Hogy Miért, Azt Nem Tudjuk)

b) A főhős „negatívja", avagy X már az óvodában is atomfizikát tanult, de nézd, itt van Y, aki a nemének megfelelő mosdóba se talál be

c) A bully, avagy „Y ötször agyonverte X-et az iskolában, de nézd, most kiderült, hogy Őt Is Bántották, és ez Olyan Mély

d) A comic relief, avagy a karakter, aki folyamatosan viccelődik, de belül vagy halott, vagy hungarocell

e) A plot device, avagy Nem Tudom, Ki Ez, De Kellett Valaki, Hogy Mindent Elrontson

Szóval a valóságban nincsenek is kontrasztkarakterek?

De igen – mivel az egyén által érzékelt valóság minden esetben relatív!