Laerthel műhelye

Hogyan (ne) írj párbeszédet

Kismillió cikk létezik arról, hogyan kell jó párbeszédet írni, a Barbie-film méltán híres feminista monológja pedig alighanem ezekből inspirálódott:

★ A párbeszéded hangozzon természetesen, de azért annyira mégse.

★ A karakterek használjanak tapinhatóan élethű beszélt nyelvet, kivéve akkor, amikor mégse, mert az hogy néz már ki nyomtatásban...!

★ A karakterek indokolt esetben káromkodhatnak, de Jézus az egekben, azért ANNYIRA ne!

★ Ne használj szép, de életszerűtlen körmondatokat... de azért tulajdonképpen ITT meg ITT inkább mégis, mert ez majd emeli a szöveg esztétikai értékét.

★ A párbeszéd vigye előre a cselekményt, kivéve, amikor nem, mert mit tudom én!

A valóságban – szerintem – mindez ennél sokkal egyszerűbb. A párbeszéd egy információközlési technika, és mint olyan, tanulható. Ha úgy érzed, hogy neked nem megy, az azért van, mert

a) túlságosan az információközlésre koncentrálsz, ezért elfelejted, hogy valójában élő emberek beszélgetnek egymással a szövegedben; vagy

b) éppen ellenkezőleg: a „valóságot" próbálod görcsösen imitálni, és ezzel távolabb sodródsz a jól megírt párbeszédektől, mint hinnéd.

De akkor milyen is egy jól megírt párbeszéd?

A stílusa, regisztere stb. változhat, ahhoz azonban, hogy szövegenként változó feladatát betöltse, alapvetően három dolog kell:

★ Mondjon valamit azokról a karakterekről, akik éppen beszélgetnek.

★ Vigye előre a cselekményt, valakinek a karakterfejlődését, az atmoszférateremtést, vagy a szöveg/ mű valamely egyéb elemét.

★ És a legfontosabb: NE legyen olyan, mint az élő beszéd!

Igen, jól olvastad. Klasszikus prózai szövegekben a párbeszédek nem teljesen reálisak, és ez nem véletlen: a valósághoz való hűségnek egy olyan illúzióját teremtik meg, ami egy prózai szövegben valóságosnak hathat. Nem tarkítják őket szóismétlések, ööö-zések, feleslegesen körülményes megfogalmazások és izék; ha pedig mégis megjelennek bennük ezek az elemek, akkor nem puszta emberi hibák lecsapódásai, hanem rendelkeznek valamilyen jelentéstartalommal. Eszközökként szolgálnak, valami olyat jeleznek az éppen megszólaló karakterrel kapcsolatban, amit egy való életben lezajlott párbeszédben valószínűleg nem vennél észre; és amire a narráció általában ráerősít.

Megpróbálom megmutatni, hogy mire gondolok, egy A koboldok aranyából vett szövegrészleten keresztül:

„– A bolond öregember! – szaladt ki Dudley száján.

– Pontos leírás. Találkoztál vele?

– Tavaly nyáron eljött... [1] Harryért – felelte akadozva Dudley. A pillanat emlékétől megborzongott. – Dühös volt a szüleimre, meg rám is. Mert igazságtalanok voltunk Harryvel. – Nyelt egyet. – Tényleg azok voltunk. Azt hiszem. Harry megmentette az életem azoktól a demens... demi... azoktól az izéktől... [2]

– Dementoroktól – bólintott Lucy.

– Ja, azoktól. Utána próbáltam beszélni vele, de elkerült. Gondolom, v... varázslattal[3]. Aztán főztem neki egy teát, és bekopogtam, de nem nyitott ajtót.

A boszorkány felvonta a szemöldökét, de nem kezdett gúnyolódni vele, amit Dudley nagyra értékelt.

– ...szóval a bolond öregember fogta magát, és eljött Harryért. Azt mondta a szüleimnek, hogy elrontottak engem. Nem tudom, mert... mindegy, nem fontos! – Dudley olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. – Sokat gondolkodtam mostanában a szüleimen. Pont úgy utálnak titeket, mint az a Sötét Nagyúr minket. Nem is szabad előttük beszélni rólatok. Pedig anya nővére, Lily... azt hiszem, hogy ő...