Írásról, alkotásról, miértekről, hogyanokról, egy igazzy hamisítatlan bölcsész tollából. Haladóknak, erős lelkű kezdőknek, vagy bárkinek két martini után.
Figyelem: a cikkek sorrendje időnként frissül.
Disclaimer: magyarul nem tanultam irodalomelmél...
Furcsa dolog az olvasás. Van, hogy az ember csak ül, bámul egy nyomtatott lapot (vagy egy ebook olvasót), és a torkában dobog a szíve. Kirázza a hideg. Legszívesebben újra és újra hátrapillantana a válla fölött, annyira élő és hátborzongató, amit maga előtt lát, bár nem tudná megmondani, mitől olyan félelmetes... Előfordul azonban az is, hogy olvasás közben egyszer csak – KLIKK – mintha valami kattant volna egyet, elmúlik a varázs. Valami nem stimmel a szövegben.
Mindkét esetben felmerül a kérdés, vajon mi a jelenség oka. Stephen King csavaros agya? Poe zsenialitása? Egy logikai bukfenc? Egy stilisztikailag oda nem illő kifejezés? Az én teóriám az, hogy a vágyott (vagy éppen rettegett) borzongás-érzetünk hátterében alapvetően ugyanaz a jelenség áll, mint a gyűlölt klikk-érzés mögött, amikor hirtelen valami nem stimmel a történettel, amit olvasunk. Nevezetesen: az első esetben az író tudatosan ugrik fejest az UNCANNY VALLEY nevet viselő szakadékba, a másodikban pedig véletlenül sodródik bele valami nagyon hasonlóba.
A szokásos disclaimer: A továbbiakban már létező irodalomelméleti kifejezéseket/ értelmezéseket fogok tovább vinni és párhuzamba állítani egymással, a saját véleményem és tapasztalataim alapján. Nem áll módomban felelősséget vállalni azért, ha miattam kapsz egyest a dolgozatodra/ beadandódra/ vizsgádra!:)
Ebben a gondolatsorban tehát alapvetően két dologra szeretnék kitérni:
- olyan esetekre, amikor a zavarkeltés tudatos az író részéről, és nyíltan az olvasó idegeinek tönkretételére szolgál;
- illetve olyan esetekre, amikor a zavarkeltés nem szándékos, ergo valamiféle „hiba" csúszott a szövegbe.
AMIKOR MŰKÖDIK A VARÁZSLAT...
Az uncanny valley elméletével akkor találkoztam először, amikor Poe-t, Shelley-t és Robert Browningot olvastuk az egyetemen. A kifejezés eredetileg Masahiro Mori japán robottervező nevéhez fűződik, központi gondolata pedig az, hogy az emberi elme számára idegenebb és nyugtalanítóbb majdnem emberi lényekkel/entitásokkal – például élethű, de mégsem tökéletes robotokkal – találkozni, mint az embertől teljesen idegen lényekkel. A kifejezést magyarul borzongások völgyének fordítják, szerintem igen helytelenül – mert ez a kifejezés nem tükrözi az elmélet egyik legfontosabb elemét: azt, hogy az emberhez fokozatosan egyre inkább hasonlító dolgok iránt érzett empátiánk/rokonszenvünk folyamatos növekedésében egy bizonyos ponton drasztikus, elsőre megmagyarázhatatlan zuhanás következik be, amit még ennél is hirtelenebb emelkedés követ.
Az alábbi ábra segít megértenünk, miről van szó pontosan:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(MacDorman – Ishiguro, 2005)
Az ábra szerint tehát kevésbé idegen számunkra egy humanoid robot vagy egy plüss, mint egy holttest jelenléte. Bár a fentebb ábrázolt szakadék legalján a zombi helyezkedik el – tehát egy oszlásnak indult holttest, ami képes a helyváltoztatásra, és ha teheti, rá is támad az emberre –, szerintem mégis az „egyszerű" holttest a legjobb példa arra, hogy mit érzünk „uncanny"-nek, majdnem-de-mégsem-emberinek. Egy halott látványa, szaga, tapintása – különösen a rigor mortis szakaszban, amikor a testnek minden tagja szinte törhetően merev, és az izmok megkeményedésétől akár úgy is tűnhet, mintha felülne –, hátborzongató élmény. Ismerős, emberi: a test még nagyjából úgy néz ki, mintha aludna (nem indult oszlásnak, stb), de közben mégsem: hideg, súlyos, kőkemény, és taszítóan idegen. Ha valaki nincs hozzászokva a holttestek látványához, közelségéhez, akkor nagyon nehezére esik megérinteni egyet: irtózik tőle, fél megtenni, holott egyértelmű, hogy a halott nem árthat neki.
