Laerthel műhelye

RÉGI CIKK: Hogyan (ne) írj prológust

Ha az Epilógus a pont az i-re, akkor a Prológus az első vonás: az a pillanat, amikor a toll hegye először hozzáér a papírhoz. Alkotó, olvasó és mű egyszerre pihen meg az origón, és tekint a végtelenbe. Mindenki vár valamire... (az Alkotó: vajon elolvassa? Az Olvasó: vajon elolvasom? És a Mű - nos, alapvetően két szcenárió létezik: < a > a Mű nem gondol semmire, vagy < b > az Alkotót zártosztályra szállítják).

Ha tehát regényt ír az ember, tegye azt bármilyen műfajban, legtöbbször beleszuszakolja ezt a bizonyos Prológus-Epilógus kombót. De miért...?

Általában azért tesszük ezt, hogy keretbe foglaljuk, amit elképzeltünk. Ami a Prológust illeti, egyes írók pár mondatban lerendezik az egészet, mások azonban lubickolnak benne, mert az egész alkotói folyamatból ezt, a kezdést élvezik a legjobban. Egy biztos: a Prológus megírása piszok nehéz dolog. Tíz esetben kilencszer ugyanis rajta áll vagy bukik, hogy a borító/cím/fülszöveg alapján bevonzott olvasó végül valóban ad-e egy esélyt az adott történetnek.

Sokféleképpen el lehet rontani egy történet kezdetét. Kiderülhet például, hogy nem is arról szól, amit Shakespeare-i drámasággal előrevetített az ember, vagy egy 90-nél magasabb intelligenciahányadosú olvasó már az első öt sorából kitalálja a történet végét. Sőt, ennél kevésbé könnyen észrevehető, ám súlyosabb öngólokat is lőhetünk magunknak: például feltehetünk a szövegben olyan kérdéseket, amiket később a történet nem válaszol meg; esetleg olyan tér-időbeli perspektívákat nyitunk meg a Prológussal, amikkel utólag nem tudunk mit kezdeni. Utóbbira jó példa számos - egyébként remekül megírt - Tolkien-fanfic, ami arra a Tolkien professzor specialitásaként ismert mitikus időbeli távolságérzetre épít, amit egyedül ő képes visszaadni.

...na de akkor hogyan is kéne csinálni?

A prológusírásnak szerintem egyetlen, ám létfontosságú alapvetése van: pontosan tudnunk kell, hogy mi a célunk vele. Íme néhány lehetőség:

I. A főhős bemutatása, jellemzése

Ez akkor jó, ha NEM szájbarágós módon történik. Főszereplőnk alapvető jellemvonásait - legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak - TILOS a narráció során nyíltan nevükön nevezni. Nem mondhatjuk ki, hogy kedves/ idióta/ türelmetlen/ stb, csak akkor, ha néhány korábbi tette, vagy más karakterek szavai, reakciói már utaltak az adott tulajdonságra.

Szintén nem ajánlott hosszan elmesélni hősünk élettörténetét, vagy kapcsolatát az adott helyzethez, amibe éppen belekerült. Ez a megoldás - szerintem - csak akkor alkalmazható, ha valamilyen krónikát, újságcikket vagy egyéb iratot próbálunk meg szimulálni a prológusunkban. Sőt, ilyenkor is csínján kell vele bánni, mert az olvasó általában nem szereti, ha már az elején rengeteg információ zúdul a nyakába.

II. A kontextus bemutatása

Mielőtt belemerülünk disztopikus, reményét vesztett világunk balsorsának ecsetelésébe, és az éppen rajta uralkodó lidérckirály/ véreskezű diktátor/ bölcs öreg vámpírsárkány rémuralmának lefestésébe, álljunk meg egy pillanatra, és GONDOLKOZZUNK.

Ahhoz, hogy kellő ívű történetet tudjunk alkotni, szükségünk van bizonyos klisékre (vagy megengedőbb kifejezéssel: toposzokra). Manapság divat megtörni ezeket a kliséket, és a klasszikus három szakaszos történetmesélés bevált ritmusát (ld. a bejegyzés alján); csak azt felejtjük el, hogy évezredek óta arra vagyunk beprogramozva, hogy egy történet akkor jó, ha megfelel ezeknek a kritériumoknak, kellő ritmusban visz el minket a tetőpontig és a végkifejletig. Ennek hiányában nagy eséllyel nem is fogjuk élvezni, íróként pedig kudarcélményünk lesz.