Írásról, alkotásról, miértekről, hogyanokról, egy igazzy hamisítatlan bölcsész tollából. Haladóknak, erős lelkű kezdőknek, vagy bárkinek két martini után.
Figyelem: a cikkek sorrendje időnként frissül.
Disclaimer: magyarul nem tanultam irodalomelmél...
FIGYELEM! Az alábbiak a saját ismereteimet, gondolataimat és értelmezéseimet tartalmazzák egyes létező irodalomelméleti fogalmakról és szerkezetekről (amiket a cikk végén feltüntettem). Sajnos nem tudok felelősséget vállalni érte, ha azért kapsz egyest az irodalom dolgozatodra, mert rám hallgatsz.:)
Ugyanezen okból lehet velem a kommentszekcióban egyet (nem) érteni, megdicsérni, lehülyézni, ésatöbbi.
A továbbiakból kiderül:
1) Szerkezetileg hogyan épül fel egy klasszikus cselekmény (avagy a hős útja)
2) mit jelent ez a gyakorlatban,
3) ...és miért pont így szeretünk történetet mesélni;
4) bónuszként pedig arról is ejtek pár szót, hogy a mostanában posztolt történetem hogyan használja ezt a sémát, csak hogy lássatok egy részletes – de nem feltétlenül követendő! – példát.
Mitől klasszikus egy cselekmény? Elsősorban attól, hogy egy Hős (vagy Hősnő) történetét követi valamilyen bonyodalom vagy krízis megoldásának útján. A megoldás által vagy visszaáll az eredeti állapot, vagy egy új, a korábbinál élhetőbb világrend alakul ki. A hős a cselekmény folyamán fejlődik, átváltozik (transzformálódik).
Dióhéjban: Zsákos Frodó hátrahagyja kényelmes életét a Megyében, hogy elpusztítsa az Egy Gyűrűt, véget vetve ezzel Szauron fenyegetésének Középföldén. Az utazás alatt megpróbáltatások érik, szembeszáll a gonosszal, és olyan testi és lelki sebeket szerez, amelyekkel nem tud tovább együtt élni. Ezért megtér Halhatatlanföldre, hátrahagyva a világot, amelyet megmentett az utókor számára.
És mitől érzel klasszikusnak egy cselekményt? Attól, hogy úgy végződik: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak"; és attól, hogy ennek a boldogságnak ára volt, valamiféle veszteség (értékvesztés) által nyerték el a szereplők. Ez a fajta érzelmi felszabadulással, „feloldódással" egybekötött veszteségérzet (vagy görög szóval katarzis) a klasszikus felépítésű történetek sajátja, és mivel évezredek óta ezeket meséljük egymásnak, ösztönösen igényeljük. Akarjuk, hogy a hős megmentse a szerelmét, megölje a sárkányt, és leszámoljon a gonosz zsarnokkal – ha nem kapjuk meg, amit akarunk, hiányérzetünk lesz.
A történetünk felépítésekor három olyan tényező van, amire minden ponton figyelnünk kell: a cselekmény, a főhős és a feszültség. Mindhárom tényezőnek van egy kiindulási pontja (a történeted kezdete) és egy végpontja (ahová el szeretnél jutni). Fontos, hogy a cselekményed, a főhősöd, és a feszültség nagyjából harmonizáljanak egymással: kapcsolatban álljanak egymással, egymáshoz képest követhető és logikus ütemben változzanak. Ha a cselekményed már a felénél jár, a főhősöd nem tarthat a fejlődése legelején; és oda, ahol a történet tetőpontjának kellene lennie, nem célszerű beszúrnod egy epizódszerű, random fejezetet nulla feszültséggel.
Lássuk, mikor mire érdemes figyelni...
I. CSELEKMÉNY
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
