My love for you /Lando Norris ff./

11.

Chelsea

A hely zsúfolásig tele volt emberekkel, akik vagy egy asztalnál ültek és beszélgettek, vagy pedig vonaglottak a zenére.
Leültünk egy szimpatikus asztalhoz és rendeltünk italokat, melyeket egy szőkébbnél is szőkébb csaj hozott ki nekünk.

– Sziasztok, meghoztam az italjaitokat!- tette le a tálcát a kör alakú asztalra, de ahogy lehajolt, kicsit túl közel sikerült hajolnia Landohoz, így mellkasa egy szintbe kerültek a brit pilóta látókörével.

– Köszönjük!- bólintott egyet Carlos és vártuk, hogy lelépjen. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy legyökereztek lábai az asztalunk mellett és feltűnően pásztázta Landót, ami már minimális szinten engem kezdett levenni az életről.

– Öhm neked nem kéne elmenned?- kérdezett rá lazán Blair.

– Miért kéne?

– Ne haragudj, de te szerintem dolgozni vagy itt.- válaszolt neki Lando, mire Blairrel összepacsiztunk az asztal alatt.
A lány csak felhúzta az orrát és már ott sem volt nálunk.

Egy óra sem telhetett el, mikor telefonom megcsörrent, a kijelzőn pedig Charles neve villogott. Gyors léptekkel mentem ki az épület kertjébe és támaszkodtam neki a korlátnak, hiszen bent körülbelül semmit nem hallottam volna a fiúból, és kíváncsi voltam, hogy mit szeretett volna ilyen későn.

– Szia Charles!- köszöntem bele a készülékbe, mikor lecsillapodtak a kedélyek.

– Szia! Megkérdezhetem, hogy hol vagy? Voltam a szobátoknál, de senki nem nyitott ajtót.

– Ohh igen, nem volt alkalmam mondani. Még ma eljöttünk szórakozni kicsit, így a holnapunk szabad lesz. Ne haragudj, hogy nem mondtam előbb.- húztam el kissé a számat. Bár nem kellett volna úgy érezném, hogy magyarázattal tartozok neki, hisz egyenlőre nem tartoztam.

– Jaj ne hülyülj, semmi gond.

– Mit szerettél volna?

– Csak elköszönni, mert említetted, hogy nem biztos, hogy el tudsz jönni a következő futamokra.

– Valószínű, hogy nem.

– Sebaj, majd azért tartjuk a kapcsolatot. Ugye?- hangja reményteli volt.

– Persze.- bólogattam hevesen.– Már mész haza?

– Igen, anyához megyek most. Hiányzik már.

– Elhiszem. Öleld meg helyettem is!

– Mindenképpen. Nem zavarlak tovább, érezzétek jól magatokat és azért vigyázz is magadra, jó?

– Vigyázni fogok! Puszi!

Aranyos srác ez a Leclerc, így ha akartam sem tudtam volna letörölni arcomrol a mosolyt, ami miatta mutatkozott. Viszont valaki másnak sikerült.

– Kivel beszéltél?- hallottam meg magam mögött Lando hangját, aki mellém került. Nem hiszem, hogy teljesen tudatánál volt a szervezetében lévő alkohol mennyiség miatt.

– Charlessal.- a brit felvonta szemöldökeit, majd felhorkant, mintha nagyon nem tetszett volna neki, amit mondtam.

– Nem tudom mikor lettetek ekkora pajtások.- jelentette ki maga elé bámulva, miközben a korlátba kapaszkodott, mikor megbillent.

– Pár hete.- vontam vállat.

– Pár hete.- emésztgette szavaimat.– Remélem nem felejted el, hogy nekem bőgtél a szüleid miatt és, hogy én hallgattam végig a kirohanásodat nem pedig Charles.- ellenem fordította. Én megbíztam benne és el sem szerettem volna hinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Megpróbáltam az alkoholra fogni, hiszen hülyeség, hogy féltékeny legyen. Szimplán figyelemhiányos. De ezek ellenére nagyon rosszul esett tőle.