My love for you /Lando Norris ff./

17.

Chelsea

– Ne haragudj! Csak meg akartam tenni - mondta szinte azonnal, mintha bármiért is bocsánatot kellett volna kérnie. Itt az egyetlen ember, akinek bármiért is bocsánatot kéne kérnie az én vagyok.

– Nem... Nem baj - akadtam meg, mikor megláttam, hogy Lando gyors léptekkel közelíti meg a kijáratot Maguit lerázva magáról. Próbáltam figyelni magamra és nem feltűnően aggódva nézni utána. Persze nem sikerül, érzékeltem ahogy becsapta maga után az ajtót és, ahogy Magui felénk nézett szinte biztos voltam benne, hogy miattunk viharzott ilyen zaklatottan el.

– Lando, igaz?

– Tessék?

– Van köztetek valami?

– Fogalmam sincs Charles - néztem fel szemeibe. Hiszen tényleg nem tudtam. Elcsattant két csók, ami tény, hogy nekem sokat jelentett, de nem tudtam, hogy Landonak valójában mit is jelentett, mivel azóta nem hozta fel. Pedig én hányszor reméltem, hogy majd ezzel a témával fogja megtörni a kettőnk közé telpedett kínos csendet. De egy hónap alatt egyszer sem tette.

– Menj utána! - mondta ki kisebb csend után kettőnk között. Csend csak kettőnk között volt, mert körülöttünk hangosan szólt a zene.

– Tessék? - ez egy sokkal nagyobb és hangosabb tessék volt, mint az előző. Meglepettségemet meg sem próbáltam palástolni, ami meg is mosolyogtatta.

– Képes hülyeséget csinálni - utalt Landóra.

– Tudom - húztam fel orromat. – Charles kérlek ne haragudj rám!

– Figyelj, legalább megpróbáltuk. Nem megy, ez van - fogta meg két kezemet. – Ahogy elnézem magunkat nem tudtuk volna hosszú távon együtt csinálni. Főleg, hogy érezlmeket táplálsz Lando iránt.

– Én nem...

– Chelsea - húzta fel szemöldökét, amolyan 'ezt te sem gondolod komolyan, hogy engem versz át' nézéssel. – A vak is látja, hogyan nézel rá. Csak Lando nem. És te meg azt nem látod, hogy neki mennyire fontos vagy.

– Charles...

– Maradjunk barátok, oké?

– Te ezt most komolyan gondolod? Ne hozz elhamarkodott döntéseket - böktem mellkasába, hogy komolyan vegye szavaimat.

– Nem szeretnék veled rosszba lenni, és még nem is kötődtem hozzád annyira. Hívja ha bármi baj lenne, de most menj már utána, mielőtt még ő hoz elhamarkodott döntéseket - indult el velem az ajtó felé.

A februári hűvösben erősen magamhoz szorítottam a kabátomat, hogy ne szökjön be alá a levegő. Előkapatram a telefonomat táskámból, hogy megnézhessem mennyi az idő. 23:23. Körülnéztem, de csak messze láttam egy alakot, aki éppen a gyalogátkelő felé tartott. Túlságosan ismerős volt a járása és a testtartása. Lando volt az.

Egy autó pedig a kelleténél gyorsabban hajtott el mellettem abba az irányba.

Lando nem nézett körül csak lelépett.

– Lando! - kiáltottam utána, amit meg is hallott, de nem állt meg sőt csak gyorsabban szedte lábait. Az autó sofőrje csikorogva fékezett le, hogy ne üsse el Landót. Megijedtem.

Lando átért az út másik oldalára, de eszében sem volt megvárni engem. Utána siettem, gyorsan kapkodtam a lábaimat egymás után de a pilóta sokkal gyorsabbnak bizonyult sajnálatomra.

– Lando beszélnünk kell - siettem még mindig utána és örültem, hogy éppen csak hallja amit mondtam neki. – Mondd csak, te megőrültél? Az előbb a frászt hoztad rám - beszéltem egyre hangosabban, hogy elérjen hozzá a hangom. – Állj már meg!