My love for you /Lando Norris ff./

19.

Chelsea

Egy óra tájt keltünk ki Landóval az ágyból. Bekukkantottam Blairhez, aki még az igazak álmát aludtam, bár nem csodálkozom rajta. Fene se gondolta volna, hogy egy átlagos szülinapi bulin így ki tudja ütni magát. Szürreális, hogy vannak dolgok, amiket nem nézek ki belőle mégis képes megtenni.
A konyhában láttam, hogy Lando kiült a teraszra egy pokrócba burkolva és mikor hozzá értem a kávémmal a kezemben, hogy mellé üljek ujját az ajkaim elé tartotta. Csendben kellene maradnom? Sokkal kecsegtetőbb volt, hogy incselkedve megharapjam vagy megnyaljam az ujját, de sikeresen türtőztettem magam

– Mi van? - suttogtam.

– Ott van egy mókus, látod? Nehogy elijeszd - vette el ujját, majd a korlátnak támaszkodott. – Carlosnak nevezem el - jelentett ki teljesen komolyan. Én tényleg ebbe az emberbe zúgtam bele?

– Oké Lando - hagytam magára, és furcsálló fejeket vágva visszamentem a konyhába, hogy valami ehető dolgot találjak. Persze miért is gondoltam, hogy majd a Norris rezidencián találok bármi kaját.

– Miért vágsz ilyen fejet? - állt meg mellettem, miközben én csípőre tett kezekkel méregettem a polcokat, hogy melyiket nem kutattam még át. A hűtőben csak tejet találtam, siralmas.

– Éheztetni szoktad magad, vagy csak engem tisztelsz meg azzal, hogy nem találok semmi ehetőt?

– Van müzli - vette elő vigyorogva a papírdobozt, ami egy olyan polcon volt, amit még valóban nem fésűltem át.

– Milyen jó - sóhajtottam egy nagyot, majd mivel nem tudtam mást csinálni kivettem kezéből és öntöttem belőle egy tálba, mivel hasam már rég jelezte, hogy nem ártana ennem valamit. Tegnap kimaradt a vacsora, ma meg a reggeli, mit ne mondjak szuper vagyok.

– Ne sóhajtozz - simult hátulról hozzám. Olyan közel volt, hogy a hátamon éreztem kirajzolódni gyenge kockáit, de nem elemezgethettem tovább, mert derekamnál fogva maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett. Úgy éreztem, mintha a lelkemig hatolna és minden egyes gondolatomat látná.

– Tudtommal szabad országban élünk - csapdába este a teste és a konyhapult között. Bár nem mondhatom, hogy annyira bántam. Az elmúlt időben annyiszor szerettem volna érezni Lando érintését magamon, hogy az hihetetlen.

– Én házam, én szabályaim. És hidd el Édesem jobban teszed, ha nem sóhajtozol - számba mormolta a szavakat, amitől testemet kirázta a hideg annak ellenére, hogy a testéből áradó forroság bőségesen felmelegített. Viccen kívül kezdtem magam egy sötét romantikus könyv főszereplőjeként érezni.

Csókja égette ajkaimat, de mintha csak drog lett volna. Nem akartam semmi mást érezni csak, hogy ő közel legyen hozzám. Érezni a perzselő érintését és csókjait egész nap. Egész nap? Akár egy életen át is. Nem volt jobb érzés, mint szeretve lenni és szeretni. Engem Lando szeret és én is őt. Megmelengetett a gondolat, hogy valóban szeretjük egymást, mégha néha a falra is mászunk a másiktól.

Váratlanul combom alá nyúlt és a müzlis dobozt arrébb tolva felültetett a konyhapultra, nem zavartatva magát. Lábaim közé fészkelődött, így könnyűszerrel át tudtam karolni csípőjét lábaimmal és csak még közelebb húztam magamhoz. Már ha egyáltalán tudtam volna közelebb húzni, így se fért volna be közénk egy papírlap sem.

Nyelveink élénk táncot jártak, ahogy velük egyetemben a pillangóim is a gyomromban. Soha nem hittem a pillangókban, de valóban olyan érzés. Óvatosan ráharapott alsó ajkamra egy időben miközben göndör fürtjei közé túrtam és enyhén meghúztam. Belesóhajtott csókunkba, mire bennem elindult valami. Hasamat forróság lepte el és legszívesebben sose engedtem volna el.