2. Ki vagy te?

323 10 0
                                    

Be volt csukva a szemem. Kezdtem magamhoz térni, de mintha az emlékeim gyötörtek volna. Az a sok rohanás és lövés. Egyre hangosabban és hangosabban játszódott le a fejemben egymás után ugyanaz a jelenet. Hatalmas levegővétellel együtt keltem fel, és utána is kapkodtam a levegőért. Felültem az ágyamon amikor realizáltam hogy ténylegesen egy ágyon ülök. Mire körbenéztem a szoba szürke falain, és az ajtóra szegeztem a tekintetem, egy magas barna hajú lány és egy fiú lépett be rajta, és akkor azzal a lendülettel a nyakamba ugrottak mind a ketten.

-Felébredtél, végre! Nagyon ránk ijesztettél! Jól vagy, minden rendben, nem fáj semmid? - a kérdéseket mintha csak szórták volna felém én pedig a fejemet kapkodva, eltoltam magamtól a velem kb. két egykorút.

-Hé hé hé, már elnézést de hol vagyok?! - értetlenkedtem, amitől mindkettejüknek szúrós lett a tekintete, összenéztek majd a srác mosolyogni kezdett.

-Nagyon vicces Roxy! Na de tényleg, minden rendben van? Már szóltunk a dokiknak, hogy felébredtél, mindjárt itt lesznek, valószínűleg meg is vizsgálnak majd. - mosolygott tovább a srác, miközben mindketten megfogták egy-egy kezemet.

-Na jó, ti kik vagytok, mit akartok tőlem, hogy kerültem ide, és mi ez a hely, és legfőképpen mi az hogy jönnek az orvosok? Visszakerültem? - kérdeztem újra most már kicsit ingerültebb hangon.

A két fiatal elengedte a kezem, lefagyott arcukról a mosoly, majd mikor megérkezett a doktornő, felpattantak az ágyam mellől és odasiettek hozzá. Valami olyat súgott az orvos fülébe a lány hogy "Nem emlékszik semmire, se senkire, még ránk sem" - mutatott kettejükre. Elég furán éreztem magam a szavak hallatán majd minden erőmet összeszedve megszólaltam.

-Mi az, hogy nem emlékszem Rátok? Biztos ismerjük egymást? Szerintem életemben nem láttalak titeket! - zártam le a kis monológomat, közben a szemöldököm az egekig emelkedett és a szemem is kb kétszeresére nyílhatott.

-Látja, mondom hogy nem emlékszik! - mutogatott idegesen a lány, mire az orvos csak furcsállóan rámszegezte tekintetét.

-A nevedre emlékszel? - kérdezte a doki.

-Persze, a nevem Roxy Adams. Erre emlékszem, és még arra, hogy tegnap elájultam aztán képszakadás. - hadartam el gyorsan, továbbra sem értve a helyzetet.

-Az én nevem Marcus White, a lányé pedig Rachel Mackie. Így sem emlékszel? Mi vagyunk a legjobb barátaid, gyerekkorod óta!

Elég nagy csend lett a szobában, a fiatal lány már majdnem sírt mikor leült mellém és újra megfogta a kezem.

-Valami rémlik... - mondtam kissé elcsukló hangon, mire mindketten megkönnyebbülve lélegeztek fel. - Igen... igen emlékszem rátok hát persze! A katona suli, igen oda jártunk együtt, előtte pedig egy óvodába! - kiáltottam fel majd magamhoz húzva őket szorosan megöleltem mindnyájukat.

-Jaj de jó hogy újra emlékszel! Nagyon hiányoztál Roxy! - sírta el magát Rachel, Marcus pedig csak mosolygott.

Az orvos kisétált, mondván hogy hagy minket beszélgetni, én pedig megkérdeztem a srácoktól hogy mégis hogyan kerültem ide?

-Na hát az úgy volt hogy éjfél előtt egy fél órával kaptunk egy riasztást miszerint bajban vagy. Több sem kellett megkaptuk a koordinátákat hogy honnan szöktél el, majd azonnal keresni kezdtünk. Hajnali egy óra körül találtunk meg egy tóparton összeesve és egyből behoztunk ide a kórházba.

-És honnan voltatok biztosak abban hogy megszöktem valahonnan?

-Roxy, másfél évig eltűntél, valakik elraboltak!

-Hogy micsoda?! - nyíltak nagyra a szemeim, majd rámjött egy kisebb pánikroham.


A megszökött katona //Bosszúállók F.F.//Where stories live. Discover now