A megszökött katona //Bosszúállók F.F.//

4. Bosszúállók

Pár hónap telt el a kis kórházas baki óta. Azóta sem nagyon tudom, mi volt az. Ezalatt a két hónap alatt találkoztam egyszer Rachellel és Marcussal , de csak addig amíg visszacsempésztek a laktanyára, hogy elhozzam onnan pár fontos cuccomat. Mint kiderült, úgy hagyták a szobámat, ahogy akkor hagytam el amikor a legutóbbi küldetésemre mentem. Egy nagyobb táskát vittem magammal, hogy abba pakoljak de nem sok mindent hoztam el. Amint beértem a szobámba az első dolgom az volt hogy az éjjeli szekrény felé vegyem az irányt, ahol kihúztam a fiókot és kivettem belőle a kedvenc fegyvereimet, már amik még megmaradtak, és épp nem a 'csodálatos' bevetésen veszett el. Na meg persze nem maradhatott el a nyakláncom sem, amin két gyűrű lógott. A nagyszüleim gyűrűjei. Nem ismertem őket de állítólag az mondták, hogy 'majd az unokájuknak hagyják meg a gyűrűket'. Biztos nagyon szerettük volna egymást. Ami különösen tetszett hogy a gyűrűk belső felébe bele volt karcolva hogy 'Angyalom'. Tudom, valószínűleg miattuk, de mindig úgy éreztem mintha nekem szólna. Észre sem vettem hogy amíg az ékszert nézegettem legördült egy könnycsepp, bambulásomból pedig Rachel hangja ébresztett fel.

-Ideje menni, nemsokára jönnek az őrök, és nem kéne, hogy észrevegyenek.

-Oké – pattantam fel a földről, arcomat megtöröltem majd hárman elindultunk kifelé.

-Nagyon vigyázz magadra te kis zöld boszorkány! – szólalt meg fiú barátom amint kiértünk a hátsó kijáratnál.

-Úgy lesz ígérem – öleltem meg mindkettőjüket, de még mielőtt elmentem volna gyorsan visszafutottam hozzájuk. – Srácok várjatok! Jacob tudja hogy élek? Ha találkoztok vele, mondjatok el neki mindent és hogy nagyon hiányzik!

Marcus szeme könnyes lett, és sóhajtva rávezette tekintetét Rachelre aki szintén mély levegőt vett majd újra szorosan átölelt.

-Sajnálom de... - csuklott el hangja – Jacobnak volt egy küldetése és nem tért vissza.

-Micsoda? – suttogtam magam elé, sírni kezdtem, mire egymásba borultunk. Ölelésünket a hangosbemondó zavarta meg.

-Minden katonát várunk a tárgyaló teremben, minden erőre szükség van! Ne késsenek, kapnak fél órát!

A lány és a fiú elindultak, nem akartam őket visszatartani, bármennyire szükségünk lenne egymásra, tudtam hogy ők továbbra is katonák és menniük kell. Én nem mehettem vissza azzal hogy 'Heló, bocsi mégsem vagyok halott, hiányoztam?'. Arról hogy élek egyedül a két barátom tudott és még az a férfi aki szólt nekik, hogy élek bár fogalmam sincs ki volt az. Visszatérve Jacobra... Ő is barátom volt. Négyen voltunk elválaszthatatlan barátok, Jacob, Marcus, Rachel és én. Mivel eléggé sokkolt a hír és elég fáradt voltam hazamentem. Igen, haza ugyanis a hetek alatt sikerült szereznem egy olcsó, bár elég kicsi, albérletet de nekem bőven elég.

Szóval ez történt velem, de ezen kívül csak próbálok bujkálni. Eddig sehol nem volt balhém, ami meglepő mert gyorsan kötekedő típus vagyok, és az erőm sem mutatta meg magát hála istennek. Legalábbis egészen eddig. És itt is kezdődik életem újabb balhés fordulópontja.

Éppen Sokovia utcáin sétáltam amikor egyszer csak hatalmas zaj lepte el azokat. Mindenki őrjöngve rohant én pedig csak álltam a félelemmel teli tömeg közepén. Nem értettem mi is történik, ahogy ez mára már szokásommá vált. Na és igen. Itt jött elő a katona énem, miszerint bármi van muszáj megnéznem. Elkezdtem én is rohanni csakhogy én a tömeggel szemben. Egyszer csak felém repült valami robot nem tudtam honnan jött, vagy hogy ki irányítja, de elkezdett rám lőni. Na és itt dühbe gurult az agyam. A zöld erőm csak úgy vibrált kezeim között majd egy határozott mozdulattal darabokra téptem a robotot. De pechemre csak egyre több jött, de én álltam nyerésre, ugyanis a többi is úgy járt mint előző kis haverjuk.