A megszökött katona //Bosszúállók F.F.//

11. Erőviszonyok

-Ő itt a célpont. Végezzen vele, amilyen gyorsan csak tud. A koordinátákat és minden egyéb információt ezen az eszközön talál – tett elém egy készüléket az öltönyös férfi – Ha sikerült az akció, megnyomja ezt a zöld gombot itt – mutatja – és utána kapni fog még egy helyszínt, ahol repülővel felveszik és a szibériai bázisra megy. Világos katona? – kérdezte.

-Világos! – húztam ki magam, majd a férfi távozott, én pedig a motorom felé indultam.

November volt, amit az időjáráson is észre lehetett venni. Leparkoltam a motorommal, majd vártam a célszemélyre. Körülbelül tíz perc után megérkezett az alany, én pedig egyszerűen lőttem ki a körülötte lévő négy katonát. A srác csak kapkodta a fejét, majd mire hátra fordult, már én álltam vele szemben. Nekirontottam viszont ő nem támadott, sokkal inkább csalódást láttam a szemeiben mint bosszúvágyat. Mivel nem harcolt ellenem, könnyű volt a küldetés. Már a földön hevert amikor előrántottam a fegyverem és a mellkasához tartottam.

-Ez nem te vagy. Irányítanak. Ne tedd meg és esküszöm az életemre, hogy kiszabadítalak. Most is érted mentünk. Kérlek, Roxy, ébredj fel ebből! – motyogta maga elé, de szájából folyt a vér.

-Nem tudom ki az. – mondtam egy kis habozás után. A pisztoly remegni kezdett kezemmel együtt.

-Akkor tedd meg. Én örökre melletted maradok és szeretni foglak. Mindig ott találkozunk, ahol ígértem. – mondta erőtlenül a srác, aki már csak a késsel ejtett szúrások miatt is alig kapott levegőt.

-Azt sem tudom, te ki vagy. – mondtam határozottan, majd meghúztam a ravaszt. Végignéztem, egy szemrebbenés nélkül, ahogy összecsuklik előttem a fiú teste.

A készülékkel jeleztem, így kaptam még egy címet. Lassan haladtam a motorommal, az oxigén lassan jutott tüdőmbe. Az alany szavai visszhangoztak a fejemben. Irányítanak. Nem te vagy. Szeretni foglak. Mindig ott találkozunk, ahol ígértem. Játszódott le újra és újra bennem, miközben odaértem a megadott helyre. Egy repülőre szálltam, és pár óra után már a szibériai bázis, hatalmas ám védett kapuin léptem be.

-Meg is érkezett! – mutatott rám a főnök, előtte pedig Barnes állt.

-Újabb munka? – kérdeztem felvont szemöldökkel, majd közelebb lépkedtem.

-Igen, de előtte a szokásos törlés. Kérem üljön le. – ragadta meg a karom egy orvos és egy ülésbe nyomott.

-Teljes újraindítás kell, mindkettőjüknek. – mutatott rám, majd a fémkarúra az öltönyös férfi. – De nézzék végig a másikét. – húzta pszichopata mosolyra a száját majd távozni készült.

-Uram! – kiabáltam utána, mire meglepett tekintettel jött hozzám közelebb – Ki volt az alany akit meg kellett ölnöm? – a főnök sóhajtott, és Barnes is rám vezette kék szemeit.

-Ez eddig sosem érdekelte. – pillantott rám szúrós tekintettel.

-De a fiú ismert engem. És nekem is ismerős volt, főleg amikor azt mondta...

-Elég! – szakított félbe ordibálásával, majd felpofozott. – Kezdjék már el! – üvöltött az orvosokra, akik elkezdték beindítani a gépeket, így lassan áram került a testem összes részébe.

Sikítottam a fájdalmak miatt, nem akartam nem emlékezni. Könnyes szemekkel néztem Barnesra, aki ahogy összeért a tekintetünk, egyből a padlót kezdte szugerálni. Még egyszer megcsinálták velem ugyan ezt, de nem értünk a 'program' végére, ugyanis hirtelen a gépek leálltak, és csak annyit láttam hogy a hosszú hajú férfi mindenkit a falhoz vág. Hirtelen mellém lépett, kioldotta azt a fém karperecet ami kezeimet feszítette és felsegített. A cellánk felé akart vinni, de hirtelen legalább tíz fegyveres katona állt meg előttünk.