A megszökött katona //Bosszúállók F.F.//

3. Új utakon

Mire feleszméltem rengeteg orvos állt körülöttem, és sípoló hangokat hallottam. Gépekre voltam kötve. Megint. A pánikrohamom rosszabbul sült el mint eddig bármikor máskor, legalábbis erre következtettem azok után, hogy drótok lógtak ki belőlem, és a barátaim arcának színe, a fehér egy új, felfedezetlen árnyalatában virított.

-Hé, nyugi, mostmár biztonságban vagy! Itt vagyunk! – jött közelebb Marcus és próbált megnyugtatni, ami hatásos volt, bár sokat segített hogy előtte valószínűleg belémnyomtak egy jó pár nyugtatót.

Bólogattam, és szépen lassan a pulzusom is lejjebb ment ami miatt már nem volt olyan idegesítő sípoló hang.

-Kérlek, mondjátok el kik raboltak el...- próbáltam kommunikálni, bár a torkom eléggé kiszáradt így kissé nehezemre esett.

-Tessék, igyál! – nyújtott felém egy poharat Rachel – Mi csak annyit tudunk... - kezdett bele – amennyit elmondtunk. Ami a másfél évvel ezelőtti eltűnésedet illeti, bevetésre mentél és nem jöttél vissza, emiatt azt hittük halott vagy. Majd pár hete jött egy infó rólad hogy életben vagy és mindenki téged keresett a katonaságtól. A főnök kiderített valamit, és küldte az üzenetet hogy valószínűleg ott tarthattak fogva. Innentől pedig már te is tudod.

-Értem, köszönöm hogy elmondtam Rach! – bólintottam a lány felé.

-De engem az jobban érdekelne, hogy te – kihangsúlyozva az utolsó szót, majd a mutató ujját felém bökve folytatta Marcus – mire emlékszel, mind tegnapról, mind az elmúlt másfél évről?

-Nos hát... Az emlékeim nem mindig tiszták, fokozatosan jönnek vissza. Valamennyit tudok mesélni de sajnos az egész sztori nincs meg.

A többiek bólintottak, majd amolyan "Jól van mondjad már" fejjel néztek rám, mire elkezdtem a kis történetet.

-Rendben, uhmm, másfél éve tényleg egy bevetésre riasztottak, de akkor valaki elkapott. Nem emlékszem az arcára, maszk volt rajta, azt tudom, hogy miután egymással harcoltunk kb. egy negyed órája, akkor valami rongyot tett a szám elé és elkábított. Az érintése iszonyat hideg volt, mintha nem rendes keze lett volna. Mikor felébredtem egy sötét és koszos szobában voltam, az én ágyamon kívül volt mégegy ágy is de nem volt a szobába senki más. Egy öltönyös pasas jött be, elég zord külsővel, és elkezdett beszélni hozzám. Eleinte értettem de átváltott oroszra. Ha jól érzékeltem oroszul már nem hozzám beszélt, hanem egy biztonsági őrnek, vagy kinek, és elráncigáltatott egy nagyobb terembe, ahol rengeteg orvos volt, és rengeteg fegyveres katona. Tudom, hogy beültettek valami gépbe, vért vettek tőlem, szúrkáltak, majd a gép megszorította minden porcikám és mintha áramot vezettek volna a testembe. Közben megint oroszul kezdett beszélni a férfi, amit elejinte nem értettem de a hetek során már megtanultam mint jelentettek, így még nagyobb hatással voltak rám mint azelőtt. Ha meghallottam akkor egy kínzó érzés járta át a testem ami után mintha elszállt volna a lelkem a testemből, teljesen tudatomon kívül voltam.

-Mik voltak azok a szavak? – szólt közbe Rachel – Persze, ha nem szeretnéd kimondani inkább írd le. – nyújtott át egy papírt és egy tollat.

Szorgosan írni kezdtem a szavakat, ami még kicsit így is kinzó volt, de nem hatottak rám:

Menekülés, fojtogatás, vér, fulladás, veszteség.

A barátaim csodálkozva néztek miután elolvasták a lapot. Kis gondolkodás után megkértek, hogy folytassam.

-Rengeteget kísérleteztek rajtam, és még volt rajtam kívül valaki, őt is bántották. Nem sokat szóltunk egymáshoz, elég kevésszer volt olyan pillanat, amikor mindkettőnknek tiszta volt a feje. Vele voltam egy szobában. Amikor éppen nem voltunk agymosottak, akkor úgy emlékszem még párszor nevettünk is. De nem tudom, hogy vele mi lett, róla más emlékem nagyon nincs. Csak egy kék szempár és hosszú haj van előttem, amikor próbálok visszaemlékezni. Egy fél év után neki már egyáltalán nem volt 'józan' pillanata. Egyre többet kínozták, ahogy engem is.

-Mit csináltak veletek ezek után az agymosások után? - húzta kérdőre egyik szemöldökét Marcus.

-Parancsokat kaptunk. Nem emlékszem rá tisztán, csak emberek kétségbeesett arcaira, és sikolyaira. Azok alapján pedig szerintem gyilkolásztunk. – csuklott el a hangom. Pár másodpercre megálltam, engem is lesokkolt amiket mondtam, nem csak a srácokat mivel nekem is akkor, ott, folyamatosan ugrándoztak az emlékeim, én pedig gondolkodás nélkül daráltam magamból a szavakat.

-A legfrissebb emlékem pedig az hogy pár hete, vagy talán egy másfél-két hónapja jött hozzám egy nő és egy férfi orvos akik adtak nekem valami zöld szérumot, amit titokban adagoltak belém. Hasonló erőre kaptam tőle, mint a bosszúállók közül, Wanda Maximoff, ismeritek őket ugye?

-Igen, persze hogy ismerjük őket.

Ezután felültem az ágyamon, megbizonyosodtam róla, hogy nincsenek kamerák majd a kezem köré hívtam az erőmet, és mint egy gyerek aki karácsonyra kapott valami ajándékot, játszadoztam vele ujjaim között. Viszont Wanda ereje vörös színű volt még az enyém zöld, akárcsak az időkő.

Meséltem volna tovább de ekkor megszólalt a riasztó, majd egy nővér rohant be. Ami meglepett hogy pisztollyal a kezében, az azért a nővéreknél elég ritka, nem?

-RÁNK TALÁLTAK! – jött oda hozzánk, majd levett a gépekről és a kezembe nyomott egy kisebb táskát, tele gyógyszerekkel és benne voltak papírok is.

Én csak kérdően kapkodtak a fejem, a barátaim elővették saját fegyvereiket, majd Rachel szorosan magához ölelt, és annyit mondott hogy fussak jó messzire, ők majd megtalálnak de egyenlőre az a fontos, hogy én biztonságban legyek. Marcus is odajött gyorsan megölelt, majd már rohant is ki a teremből. A doktornő valahogy belerúgott a falba ami kiszakadt a helyéről. Látszott rajta hogy izmos, na de hogy ennyire?! Még mindig nem értettem mi történik de rohanni kezdtem. Igen, már megint menekülök. Elmentem jó messze a kórháztól majd akkor megnéztem a kis táskát. Gyógyszerek, egy lap, amire rá van írva melyiket mikor kell bevennem, plusz még egy pár bankkártya, gondolom hogy tudjak kaját venni meg valami normális ruhát, hogy ne úgy nézzek ki mint egy csöves. Ja és új személyi, bár igazából a régi sincs meg és a nevem sem változott, szóval ez igazából olyan mintha az ember elmenne és csináltatna újat, szóval, tök normális. Leszámítva hogy hamis. Elindultam újra, új utakon, miközben próbáltam lenyugtatni magam, és felfogni mi is történik.