1. fejezet

240 24 3
                                    

„Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra."

1;

Alig éltem túl a szakításunkat. Pedig még csak valódi kapcsolat sem volt. Én az ostoba kis liba, beleszerettem Mr. Pszichopata parancsnok úrba. Még az sem számított, hogy nem volt teljesen ember. Undorodtam magamtól. Elfordultam a fajomtól és behunytam a szemem, hogy élvezhessem a kedvességet, a kiemelt figyelmét.

Sosem szeretett... szúr oda a gonosz kis belső hang. - A családját is kinyírta. Te lettél volna a következő! - folytatja a lelki hang én pedig összeroskadok.

Zokogok és zokogok megállíthatatlanul, a legkevésbé sem érdekel, hogy ki lát meg. Jöjjenek csak a gyilkosok és tegyék a dolgukat. Legyen vége.

Nem tudom meddig kuporogtam a fa tövében, de sem a némítók sem pedig Isten haragja nem akart lesújtani rám, ellenben már reszkettem a hidegtől. Muszáj volt tovább állnom.
Néma csöndben lépdeltem a friss hóban. Csak meredtem magam elé és róttam az utat. Fogalmam se volt hova mehetnék, csak minél messzebb a fájdalomtól.

Az emberi faj olyan rugalmas. Túléltünk megannyi csapást, hogy végül a saját érzéseink öljenek meg.

Eszembe jutottak a nevelőm szavai. Épp távozóban volt, még utoljára félre vont, hogy elbúcsúzzon.

„Sose engedj túl közel magadhoz senkit se! Csak ki fognak használni és eltipornak. Sose bízz meg az emberekben!"

Akkor láttam utoljára, de még mindig a fülemben csengtek a szavai. Nem is bíztam senkiben, falat építettem magam köré. De arra senki sem figyelmeztetett, hogy bizonyos érzések felett nincs hatalmunk.

A távolban egy város körvonalait vettem ki, vagy azt ami abból maradt. Nem szívesen időztem volna ott, de kezdett rám esteledni és ételt is kellett szereznem. Ha egy pillanatra félretettem az önsajnálatot, rá kellett jönnöm hogy határozottan rettegek. A város kihalt volt, de nem volt üres. Biztos hogy a nyomomban voltak most is. Vagy Ők, vagy az elvadult rokonaim. A végeredmény szempontjából mindegy is hogy ki intéz el.

Nem tetszett ez az új bizonytalan énem. Mindig bátor és önálló voltam, mert nem volt aki gondoskodjon rólam. És most még magamnak is alig mertem bevallani, hogy hiányzott a kényelem és a biztonság. Camp Haven nem volt egy luxusszálló, ahogy az utána következő tábor sem. De miután felvettem a napi rutint, már nem is érdekelt hogy mi lesz.
Csak elvégeztem a feladataimat és ők békén hagytak. Ha lelkem mélyére nézek, már akkor is sejtettem hogy nem teljesen azok, akiknek mondták magukat.

Katonák, felszabadítók, megmentők... na persze. Ezt mondják annak, aki nem a kóterból szabadult. De mivel én lehúztam jó pár évet az intézetben, megtanultam befogni a számat és nem észrevenni dolgokat. Ha nem csinálsz balhét, nem is vesznek észre. Beolvadsz.

És tényleg működött, körülbelül néhány hétig.

De hülye is vagy Hailey Anne! Szidtam magamat, miközben már majdnem lapos kúszásban haladtam el az épületek között. Ez még csak a város pereme volt. De innen már nem mertem tovább menni, legalábbis éjszaka nem. A mai vacsi ugrott, futott át az agyamon a gondolat. A gyomrom mérgesen tiltakozott, de nem mertem kockáztatni. Csak abban bíztam, hogy vizet azért találok. Nem volt áram, nem működött semmi, de a csövekben még lehet víz.

Találomra kiválasztottam egy bérházat és beléptem az ajtón. Azonnal a falhoz lapultam és még lélegezni is alig mertem, csak sandítottam a sötét folyosó végére, aztán meg a lépcsőre.
Merre mennék, ha Vosch lennék? Töprengtem magamban. Ez persze hülyeség volt ismételten. Vosch be se tenné ide a lábát, inkább felrobbantaná az egész épületet. Na de én csak egy kis csótány vagyok, azok meg a sötétben lapulnak. Végül úgy döntöttem jobb lesz ha fölfelé indulok. Úgy okoskodtam, hogyha gyorsan meg kell pattanni még mindig ott vannak a tűzlétrák.

Végig a fal mellett osontam és a legapróbb neszezésre, padló nyikordulásra ledermedtem.

Csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor bezártam magam mögött az egyik kis lakás ajtaját. Előtte persze körülnéztem, de ez már régen üresen állhat. Nem voltak hullák vagy vérfoltos bútorok. Talán már azelőtt elmenekültek a lakói, hogy igazán beindult volna a buli.

Akárhogy is volt, nekem pont megfelelt egy estére. Még pár palack vizet is találtam és néhány konzervet, ez bőven több volt, mint amit remélhettem.
Behúzódtam az egyik sarokba, és bebugyoláltam magam két pokrócba de még így is rázott a hideg. Nem akartam az ágyat igénybe venni, mert úgy éreztem sokkal kiszolgáltatottabb vagyok ott.

Ha kihúzom reggelig élve, talán mégis adhatok magamnak némi esélyt a túlélésre.
Rettentően fáradt voltam, de nem találtam megnyugvást. Először nem értettem mi a gond - mármint azon cseppet sem elhanyagolható tényen, hogy én csak áldozati bárány lehetek bárki szemében.

Ahogy egyre fogyott a fény, úgy kezdett a tudatom is tompulni. De a gondolat nem hagyott nyugodni. Nem a félelem vagy a kiszolgáltatottság volt a legrosszabb, hanem az hogy újból egyedül maradtam.

,.N}*

The 5th Wave  -  White QueenWhere stories live. Discover now