The 5th Wave - White Queen

13. fejezet

Önmagamat is meglepve, extra gyorsan összehoztam az új fejezetet. Pedig csak arra készültem, hogy a fordítás fog felkerülni az utazás előtt, de most már kifejezetten elégedett vagyok hogy másként alakult :D Thomas_Gledhillnek köszönöm a biztatást, tényleg sokat jelentett :) <3

A fenti zenét ajánlom a fejezethez

Az ajtó becsukódott mögöttem. Úgy álltam ott, mint egy elcseszett robot. Moccanni sem mertem, csak vártam a megsemmisülést.
- Kérlek tedd le a tálcát a másik asztalra, itt csak útban lenne. Az étel megvár.
A hangja barátságos volt, minden felsőbbrendűségtől mentes. Nem parancsolt, csak kért. És én bolond azt hittem, ennyivel megúsztam.
- Ülj le ide! - mutatott a már jól ismert székre. Nem tetszett a helyzet, de nem volt olyan jó indok a tarsolyomban, amivel kimenthettem volna magam.
Ha itt helyben leszáll az űrhajó és az E.T. horda bejelentkezik a bázisra, még akkor se kapnék felmentést, ebben tökéletesen biztos voltam.

- Így mindjárt kényelmesebb, nem gondolod? – kérdezte és megeresztett egy mosolyt, hogy oldja a feszültséget.
- Igen, azt hiszem. Illetve köszönöm, uram – kapkodtam a szavak után. Annyira összezavart. Nem akartam itt lenni. Elég volt csak ránéznem és összezavarodtam. Féltem, de kíváncsi is voltam, hogy mit akar ezzel az egésszel elérni.

Mint aki kihallgatta a gondolataimat, rögtön a lényegre tért.
- Látom hogy ideges vagy, de semmi okod rá. Nem akarlak bántani, csupán kíváncsi voltam, hogy érzed itt magad. Hogy haladsz a beilleszkedéssel?
- Megtaláltam a helyemet és igyekszem elkerülni a bajt, ahogy ígértem magának is – feleltem óvatosan.
- Ezt örömmel hallom – bólintottam. – De beszélgessünk kicsit közvetlenebbül, ha ez még belefér neked.
- Rendben – feleltem dermedtem. Dehogyis fért bele. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, aztán az asztalt kezdtem fixírozni. Most sem tudtam tovább elviselni, mint a legutóbbi alkalommal. Tökélyre fejleszthette, hogy kicsináljon érzelmileg másokat egyetlen pillantással.

- Mesélj arról miként éled meg, hogy új világ születik itt az orrunk előtt?
- Ezt nem értem – vontam vállat.
- Pedig olyan egyszerű – kezdett bele a magyarázatba. – Jöttek ők, a látogatóink és célba vették a Föld minden lakosát. De mindenkit mégsem irthatnak ki. Mit gondolsz hova fajul még ez az egész? Meddig mernek még elmenni az idegenek, hogy kiiktassák az emberi fajt? Eddig roppant kreatívnak bizonyultak.

Erre felkaptam a fejem és elöntötte az agyamat a vörös köd.
Nagyon dühös lettem. Annyira tárgyilagos volt, mintha csak egy kémiai egyenletről kérdezett volna. Milliárdok haltak meg, és őt ez kicsit sem rázta meg.

- Most viccel velem? Honnan tudnám, mi jöhet még? – csattantam. - Talán folytatják az öldöklést, vagy nem. Felrobbantják a bolygót a Halálcsillaggal, vagy ami csak nekik tetszik. De az is lehet, hogy leereszkedik közénk a követük és tárgyalni akar – folytattam tovább, mit sem törődve a következményekkel. Ennyit a nyugodt beszélgetésről. Elérte, hogy tomboljak a dühtől. Teljesen kizökkentett. Ő bezzeg maga volt a megtestesült nyugalom.
- Ez érdekes elképzelés – közölte higgadtan. Még talán egy mosoly árnyéka is bujkált a szája szegletében. – Te akarsz lenni a mi nagykövetünk, Hailey? – kérdezte kíváncsian. Szinte leste a reakciómat, de bölcsen visszavonulót fújtam. Túlságosan belelovaltam magam a szócsatánkba. Nem akartam folytatni, de Vosch már nem eresztett el.
- Így ahogy elnézem, te nem szeretnél tárgyalni velük, még akkor sem, ha esélyt kapnál rá – ütötte tovább a vasat.
- Ugye jól gondolom?
- Megölném őket – feleltem szárazon és komolyan is gondoltam. Eddig nem gondolkodtam ennyire végletekben, de most elkapott a harci kedv.

- Miért gyűlölöd őket ennyire? Tőled mit vettek el? – tette fel a kínos kérdést.
- Mindent. Az egész életemet, minden lehetőséget töröltek. De hol van ez ahhoz, amit másoknak kellett átélniük? Családok szakadtak szét, gyermekek maradtak árván.