The 5th Wave - White Queen

9. fejezet

Adu;

- Adu megint képzelődik - hallottam Sullivan fojtott hangját a tornácról.
Hiába próbálja visszafogni a hangerőt, a legkisebb suttogást is tisztán hallom. És neki amúgy sem erőssége a suttogás.

- Engedd hogy én menjek - kérlelt Ben. Az utóbbi időben még önmagához mérten is túl idegesítően viselkedett.
De nem bírtam elhagyni.
- Amilyen hangosan csörtetsz, egy egész légiónyi újoncot hozol a nyakunkra - szúrtam oda.
Erre elvörösödött és elfordult.
Elfogott a szégyen. Még mindig túl távolságtartó a viselkedésem vele. Pedig nagyon igyekszik.
Jóvá kell tennem. Bíznom kell benne.

- Gyere velem, kell valaki aki vigyáz a hátamra - próbáltam kiengesztelni.
Erre megvillantotta azt az ezer wattos Parish mosolyt, amiről állítólag legendák keringtek a sulijában. Vele olyan egyszerű volt.

- Voltaképpen mit is akarunk itt kint? - kérdezte miközben már az erdőben voltunk,
messze magunk mögött hagyva a házat. Jó volt onnan kiszabadulni kicsit. Menedéknek elment, de kezdett zsúfolttá válni az utóbbi időben, aminek köze sem volt kis csapatunk létszámához.

- Fegyverropogást hallottam.
- Talán csak felderítők - találgatott.
- Nem látom értelmét, hogy kint mászkáljanak a hóviharban, a semmi közepén.
- Nem tudhatod mit agyalt ki Vosch - vetette ellen, de lepisszegtem.

Kérdőn nézett rám.
- Kb. harminc méterre tőlünk, lent a földön.
Már nyúlt is a fegyveréhez.
- Várj!
Tettem még két lépést előre, de csak hogy az időt húzzam.
Innen is jól láttam, hogy bárki is fekszik félig eltemetve a hóban, nem jelent ránk veszélyt. Rám főleg nem.

- Mi legyen? - sürgetett Ben. Tüntetően felsóhajtottam. Utáltam, ha sürgetnek.
- Nézzük meg mivel van dolgunk!
Azért nem voltam teljesen ostoba hogy figyelmen kívül hagyjam a kockázatot, de a tizenkettedik rendszer nem érzékelt veszélyt.
Csak a kíváncsiság maradt.

- Azta... - jött a őszinte csodálkozás Ben részéről, mikor meglátta a lányt a földön.
Idősebbnek tűnk nálunk, de csak néhány évvel.
Elképesztően sáros volt és látszólag élettelenül feküdt a hóban.
- Meghalt?
- Nem - feleltem. - Hallom, hogy ver a szíve. De már nem sokáig húzza.
- Akkor nem hagyhatjuk itt - vette át az irányítást Parish őrmester.
Tudtam, hogy ez lesz az első reakciója.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet - próbáltam győzködni, de lepergett róla.

Finoman lesöpörte a havat a lányról és felnyalábolta.
Akkor láttam meg a sérüléseit.
Eltört a karja és tele volt zúzódásokkal, kisebb nagyobb vágásokkal az arca.
Biztosra vettem hogy menekült. De vajon ki elől?
Aztán a lövésekre gondoltam. Ez nem sok jót jelenthet.

- Mit gondolsz, hogy került ide? - tette fel az öt milliós kérdést Ben.
- Én is ezen töprengek, de nincs ötletem.
- Talán Evan...
- Túl sokat vársz Walkertől - mordult fel, amivel meglepett.
Nem volt az az ellenséges típus.
Eddig.
De Evan nem volt a szíve csücske.

- Nálunk így is többet tudhat, és te akarod bevinni a házba a csajt - emlékeztettem.
- Ö is ember, nem hagyhatom meghalni.

Ilyen érvekkel felvértezve, kár lenne vitába bocsátkoznom vele - futott át az agyamon.
- Mindenesetre kíváncsi leszek a történetére
- Arra én is - bólintott rá Ben.

- Készülj fel, hogy Sullivan nagy patáliát fog csapni ha meglátja a vendégünket.
- Ne is mond - sóhajtotta.

A távolban már kivehető volt a ház körvonala, legalábbis az én éles macska szemeimnek.

Gyorsan hozzászoktam az új adottságaimhoz, jelentősen javították a túlélési esélyeket. Nekem egyszerűbb lett, a többieknek nehezebb.
Ben próbálta titkolni a félelmét, de még ő is óvatos volt az elején.

Nem haragudtam rá emiatt, nem volt hozzá jogom. Szörnyű dolgokon ment keresztül, mint mi mindannyian. Mégis megőrizte önmagát, valahol mélyen.

Cassie dühe azonban váratlanul ért - azóta persze kiismertem, de akkor nem voltam felkészülve rá.
- Egyáltalán nem tetszik, hogy csak úgy felbukkansz és egy szót sem szólsz, hogy hol voltál és mit műveltek veled. Ellenben olyan, vagy mint a terminátor egy baromi csendes kiadása.
Ezt nem sokkal azután vágta a fejemhez, hogy megszöktem Csodaországból és felkutattam őket.