The 5th Wave - White Queen

3. fejezet

Már régen magam mögött hagytam a várost és a közeli erdőben bolyongtam. A kopár fák nem sok védelmet nyújtottak, a hóban pedig minduntalan ott hagytam az árulkodó lábnyomaimat. Az első két nap még tejesen nyugodtan telt. Kissé már aggasztó volt, hogy semmi sem történik. Mégsem mertem hamis reményekkel áltatni magam.

Ha nem a némítók, akkor majd a hideg végez velem. Még a hálózsákban is reszkettem a hidegtől, de nem mertem tüzet gyújtani.

A harmadik nap reggelén pokoli fejfájásra ébredtem. A hasam pedig veszettül korgott. Ha ezt nem hallják meg, akkor semmit. És én még azt gondoltam, hogy kaja nélkül simán kibírom egy hétig. Ohh na persze. De erről senki sem tájékoztatta a hasamat, sem pedig a lakómat.

Ha én éhezek, akkor ő is.

Próbáltam minél kevesebbet gondolni rá. Nincs értelme olyasmihez ragaszkodni, ami nem lesz a tiéd.

Az éhség mellett a szomjúság is kínzott, rosszabb volt mint nyáron. A magammal hozott palackok hamar kiürültek, de a hó még ott volt alternatívaként.

A kísértés hatalmas és voltak pillanatok amikor marok számra tömtem magamba, míg teljesen át nem fagytam. Féltem, hogy tüdőgyulladást kapok, ha folytatom - de nehéz volt megállni. Ezekben a gyenge pillanataimban inkább hasonlítottam egy ovisra, mint egy érett nőre - de ennyi tellett tőlem. És hol voltam én egy éretten gondolkozó felnőttől? Fényévekre.
Az értelmes felnőtt nem zúg bele az ellenségbe.

Hosszas menetelés után tisztulni kezdett az erdő és egy kisvárost vettem észre.
Ez rendesen feladta a leckét.

Nagy kockázatot jelent egy egy ilyen portya. De ahogy az előző alkalommal, most sem volt választásom.

Fél napomba került, mire kellőképpen megközelítettem.
Tipikus kis előváros. Unalmas és élettelen. De ha itt is fel tudok tankolni némi munícióval, egy szavam se lesz.

Ahogy egyre közelebb értem, úgy erősödött a paranoiám. Minden pillanatban készen álltam a menekülésre.

A házak itt is elhagyatottan álltak és rengeteg autóroncs volt szerte szét. De határozottan tisztább volt, mint a nagyváros.
Pont ez zavart. Egy ilyen helyen érdemesebb menedéket keresni, mert kevesebb látogatót vonz.

A hó megint sűrűn hullott, ez nagyobb védelmet jelentett, mint a verőfényes idő, de épp csak annyival ami még pont elég volt hozzá hogy levadásszanak.

Már délutánra járt az idő, és még nem találtam esti alvó helyet, a kajáról nem is beszélve. A fejem újból megfájdult, amit az émelygés még pluszban megfejelt.

Annyira beleéltem magam a nyűglődésembe hogy szinte észre sem vettem az utca végén álldogáló idegent.
Jó harminc méterre állt tőlem és engem figyelt. Néma csendben.

Eddig állandó készültségben voltam, de most tanácstalanul álltam.
Ha futok megöl, ha maradok megöl.
Biztos hogy nem lehet egyszerű ember, akkor már rég halott lenne. De fegyvert nem láttam nála. Amíg magamban morfondíroztam, ő döntött helyettem is.

Elindult felém.

Nem sietett. Sima egyszerű léptekkel közeledett felém. Az arca nyugalmat sugárzott, mint akinek tényleg semmi félnivalója a világon.

Patthelyzetben voltam.

- Szia - szólított meg, amikor már csak néhány méterre volt tőlem.
- Szia - köszöntem vissza nagy kínomban. Egyetlen porcikám se kívánta a társaságát. És amikor elmosolyodott, csak még rosszabb lett.