The 5th Wave - White Queen

12. fejezet

A szokásos reggeli ébresztőmbe egy új elem csatlakozott. Ez volt a félelem.

Reszketett a térdem, miközben elhaladtam az őrök mellett, holott ügyet sem vetettek rám.
Mariah átadta a reggelimet, de nem igen volt étvágyam.

Nem kérdezett semmit a tegnapról. Úgy sejtettem ő már mindent tud.

- Ha végeztél Hailey, kérlek segíts a zöldségek pucolásában - szólított meg. Egy pillanatra lefagytam, aztán csak bólintottam.
Visszatértem a napi rutinhoz.
Jöttem - mentem, elvégeztem a munkámat. Beszélgettem a munkatársaimmal. De többé nem kértek meg, hogy én osszam ki az ételt. Kicsit sajnáltam, mert titkon bíztam benne, hogy újból látom a kisfiút. Aggódtam érte. Reznik biztos megtalálta a módját, hogy megtorolja az őt ért sérelmet.
Elhessegettem a gondolatot. Rossz vége lesz, ha tovább feszítem a húrt. Most meg kell húznom magam.

Az egész napos kemény munka és a sok agyalás megtette a hatását. Sorban peregtek le a napok. Egyik a másik után. Na, nem mintha holmi dátumoknak lett volna értelme.
Igazából teljesen mindegy volt, hogy hétfő van vagy péntek.
Minden nap ugyanúgy telt el és kezdtem besokallni a bezártságtól.

Zombiként kóboroltam az üres folyosón. Aznap én zártam a konyhát és elég késő volt már.
A csendet csak a bakancsom monoton zaja törte meg. Már majdnem elértem a szobámhoz vezető folyosót, amikor sírást hallottam. Egy kisgyerek sírását.
Megtorpantam és fülelni kezdtem, miközben sejtettem, hogy megint bajba fogok kerülni ha nem kotródom innen azonnal.
Aztán mielőtt meggyőzhetett volna a jobbik énem, neki lódultam a hang irányába.

Nem is kellett messzire mennem, mindössze egy emeletet lejjebb és be egy olyan ajtón, ami addig mindig zárva volt. Most viszont tárva nyitva. Ezt zöld jelzésnek ítéltem meg.

Bedugtam a fejem és óvatosan körbe sandítottam.
Senki sehol. Biztos csak haluztam.
Aztán megláttam a kislányt. Ott kuporgott tőlem pár méterre. Olyan aprócska volt, hogy alig vettem észre.
- Szia! - köszöntem rá barátságosan.
Nem válaszolt, csak nézett rám rémült, könnyes szemmel.
- Ne félj, nem foglak bántani
- Vigyél az anyukámhoz! - vágott a szavamba és megpróbált felállni, de erőtlenül visszacsúszott. Aztán köhögni kezdett és reszketett.
Beteg volt ő is. Nagyon megsajnáltam.
Már épp fel akartam venni a földről, amikor megállítottak.

- Inkább hagyd ott. Elég beteg szegény. Csoda hogy idáig eljutott. Nem figyeltünk egy percre és meglógott. De mindjárt visszakerül a többi közé. Intett az egyik emberének, aki felhúzta a kicsit a földről és bevitte az egyik szobába.

Egyedül maradtunk.

Parker volt az. Aki a buszra invitált. Rossz érzésem támadt, hogy itt találtam. Nem akartam hogy a közelemben legyen, sem akkor, sem most.
- Meghallottam a hangját és azért jöttem ide - mentegetőztem előre, rosszat sejtve.
- Miattam nem kell aggódnod. Én nem foglak beárulni, ha tilosban járkálsz kislány - elnevette magát, amitől nem könnyebbültem meg. Épp ellenkezőleg. A hideg futkosott a hátamon.

- Ez nagyon kedves tőled - válaszoltam félénken és az ajtó felé tekintgettem. Már-már szándékosan nem akartam észrevenni, ahogy gusztustalanul méricskél.
- Látod, csak összefutottunk megint. Pedig már azt hittem nem látlak többé. Olyan gyorsan cserélődnek itt az emberek

Nagyon lazán adta elő magát, de a tartása olyan volt, mint aki karót nyelt.
- Azt hiszem szerencsém van, hogy egy ismerősbe botlottam bele - próbáltam oldani a feszültséget. Majd a távozásra tereltem a hangsúlyt.
- Talán jobb, ha nem kísérletezünk tovább a mai estére - mondtam határozottan és kihátráltam az ajtón.

Parker követett.
- Visszakísérlek a körletedbe, úgy sokkal biztonságosabb.
Nem örültem a társaságnak, de leépíteni se tudtam. A hallgatás csak tovább növelte a feszkót. Szóval kellett tartanom.