The 5th Wave - White Queen

8. fejezet

Riley;

Órák teltek el és nem akadtam a nyomára. Olyan dühös voltam, mint még soha. Tudtam, hogy átvert és kicsúszott a kezeim közül. Ilyen még sosem fordult elő velem. Az egész erdőt átkutattam és semmi. Mint akit a föld nyelt el.

Más megoldás kell erre a problémára. Az ő fejükkel kell gondolkodnom. Le kell süllyednem az emberek szintjére. Hol keresnék menedéket, ha megsérültem és egyedül vagyok?

Megálltam egy pillanatra, mert eszembe jutott egy őrült ötlet. Elmosolyodtam és a vállamra vettem a puskát.
Magam se tudtam, mire lesz ez jó, de egy belső megérzés - a bennem élő ragadozó sugallata erősebb volt, mint a tizenkettedik rendszer tiltakozása.

Északnak fordultam és futni kezdtem, mint sem törődve a szakadó hóval és viharos idővel. Kevés ez ahhoz, hogy bennem kárt tegyen.
Szerencsére az idő most nekem dolgozott. Nem kellett visszafognom magam, mint amikor a zsákmányomat üldöztem. Az inkább csak vánszorgás volt.

Ahogy Haileyre gondoltam, megint elfogott a harag. Az enyém volt és meglógott. Őrjöngtem a gondolattól, hogy kint mászkál valahol és meghal.

Nem az életét féltettem, hanem az elszalasztott lehetőséget.
Hosszú idő után végre olyan prédám akadt, aki egy kis izgalmat is csempészett a vadászatba.
Amíg mások csak visítottak és könyörögtek, ő legalább megpróbált védekezni.

Ahogy egyre közeledtem a katonai bázishoz, úgy lett egyre hangosabb a rendszer tiltakozása. De mint mindig, most is figyelmen kívül hagytam. Az a dolga hogy megerősítsen és védjen. De ez csak egy átmeneti állapot, egy báb. A lényeg nem károsodhat, az biztos helyen van elmentve. Ezt mind tudjuk.

A kapuk zárva, ahogy azt előre vártam. De be fognak engedni, ebben biztos voltam. Azt is tudtam hogy utána jön Csodaország, mert roppantul érdekelni fogja őket hogy miért hagytam el az őrhelyemet.

Néhány perc telt csak el és megnyílt a lehetőségek ajtaja. Egy csapat kölyök katona rohant ki elém, állig felfegyverkezve.

- Ereszd le a puskát te parazita, vagy kiloccsantjuk az agyadat - acsarkodott rám az egyik, alighanem az őrmesterük.

Ez igazán érdekes erőpróba lenne, de most nincs rá időm.
Ledobtam a fegyvert a lábuk elé.

- Vigyetek az ezredeshez. Beszélni akarok Vosch ezredessel! - vetettem oda neki.
- Mi dolga lenne egy fertőzöttel?

Próbált velem kekeckedni, de ha elfogy a türelmem, az egész rajt kiirtom. Rajtam ne múljon, én be fogok jutni.

- Híreim vannak a számára - feleltem, miközben oldalra biccentettem a fejem és felvettem a szemkontaktust.

Erre nem válaszolt azonnal, de láttam rajta hogy agyal. Erősen próbálta hasznosítani azt a csökevényt, amit agynak csúfolt.

- Na, mi lesz? Meddig várjak? Lassan ránk virrad és az idő roppant véges.
Széttártam a karom és meg sem próbáltam elrejteni a gúnyos vigyoromat.
Te jó ég. Ezektől reméljük a segítséget a pusztításban. Nem többek egyszerű idomított majmoknál.

- Beviszünk - adta ki az engedélyt az őrmester. - De ha trükközni próbálsz, kinyírunk.
- Eszembe se jutna kikezdeni veletek. Esélyem se lenne így egymagamban, fegyver nélkül - heherésztem.

Képtelenség komolyan venni őket.

- Bilincseljétek meg!

Engedelmesen nyújtottam a kezem. Ha ez megnyugtatja őket.
Nem sokat ért a bilincs, de azért kellőképpen idegesített.