És azután?

Peter és Cassie karácsonya

Cassie

⊰᯽⊱┈──╌❊╌──┈⊰᯽⊱

- Peter, ez rohadtul nem vicces - próbálom visszaszerezni a doboz díszt, amit Peter ellopott abban az egy pillanatban, amikor nem figyeltem.
És mindezt miért?
Mert finoman beszóltam neki valamit - már őszintén nem emlékszem, hogy mit - az elrontott kukoricafüzére miatt. Mellékesen jegyzem meg, hogy ő kezdte, amikor elkezdett azzal piszkálni, hogy tizenegyig aludtam, de nem tehetek róla, hogy teljesen kimerültem és szükségem volt a pihenésre. Nem hagyta abba a cukkolást, így én azonnal lecsaptam a labdát, amit ő feldobott, abban a pillanatban, hogy elrontotta a füzért. Pedig ő akart füzért, mert azt mondta, hogy gyerekkorában rengeteget csinált anyukája, így gondoltam, hogy csináljunk most is. Szerettem volna ezzel is egy kis örömet csempészni a napba - bár nem nagyon van okom panaszra -, viszont az én szeretett barátom...nos...valószínűleg nem olyan ügyes, mint amilyen az anyukája volt. Gyakorlatilag úgy összegobózta azt a hármat, amit megcsinált, hogy bárhogy próbáltuk szétszedni, használhatatlanná vált.
- Biztos? Csakmert én nagyon élvezem - lép fel a kanapéra és a magasba emeli a dobozt, hogy még véletlenül se érjem el.
- Nem ér egy kicsi embernek a magasságát kihasználva előnyhöz jutni - dobbantok a lábammal, mint egy durcás kisgyerek, hátha meghatom vele, de természetesen semmi ilyen nem történik.
Sőt, Peternek még van pofája az arcomba vigyorogni.
- Esküszöm, Peter O'Donell, hogy szétrúgom a segged, ha nem adod vissza a díszeket azonnal - kezdem bökdösni a combját, de ezzel sem érek sokat.
- Nem kellett volna beszólni - vágja eá, amitől nekem elkerekednek a szemeim.
- Te kezdted az egészet, csakmert tovább aludtam, mint azt szoktam.
- Én csak megjegyeztem egy-két dolgot - legyint tettetett komolysággal, de a szemei csillogása elárulja őt.
- Hát akkor én is csak megjegyeztem, hogy elrontottad a füzéreket - vágok vissza azonnal, majd fellépek a kanapéra. - Add vissza vagy nem tudom, hogy mit csinálok veled - nézek mélyen íriszeibe.
Peter ajkai ismét felfelé görbülnek, miközben oldalra biccenti a fejét, s megnyalja az alsó ajkát.
- Pedig nekem lennének ötleteim - harapja be az alsó párnáját, miközben látványosan végigmér, mintha csak valami a hálószobába illő fehérneműben lennék.
Pedig nincs így. Messze nem. A cica nadrág és Peter egyik meze távol áll ettől. Bár már megszokhattam volna, hogy Peter még egy melegítőben is képes vággyal teli szemekkel nézni. Arról nem is beszélve, hogy szinte mindig úgy néz rám, mintha a világ legszebb lánya lennék. És ahányszor ezt megjegyzem neki, mindig gondolkodás nélkül vágja rá, hogy így is van, de még így is képes minden alkalommal zavarba hozni vele.
- Hülye - csapok a mellkasára finoman. - Peter, kérlek, a Mikulás figyel minket. Fel akarsz kerülni a rosszak listájára vagy mi? - csapom csípőre a kezeim, de Peterből csak egy kacajt váltok ki.
- A Mikulás? - lép közelebb hozzám és a szabad kezével átöleli a derekam. - Jobbat nem tudtál volna kitalálni? - hajol le hozzám. - Nem gondolod, hogy ha a hálóban való aktivitásunktól és szokásainktól függ, akkor azt már látta és rég a rosszak listáján vagyunk?
- Reménykedni még szabad - vonom meg a vállam. - Várj! Te most azt mondtad, hogy a Mikulás perverz, aki a hálóban is figyel minket? - kapok a mellkasomhoz, amivel újabb kacajt váltok ki belőle.
- Szóval, ha te mondod, akkor az oké, de ha én, akkor perverz kukkolót csináltunk a Mikulásból?
- Nem - rázom meg a fejem. - Csak te csináltál perverz kukkolót a Mikulásból - vigyorgok rá, mire szemforgatást kapok, de mosollyal.
- Hát persze - simítja meg az arcom finoman. - Akkor legalább legyen mit néznie - csókol meg óvatosan, s én azonnal viszonzom a csókját.
Azonban abban a pillanatban, hogy Peter a másik kezét is leengedi, amiben a doboz van és a derekam köré fonja, elhajolok, majd gyorsan kikapom a kezéből és futni kezdek.
- Ezt nem kellett volna, csillagom - kiált utánam, s hátra sem kell néznem, hogy tudjam, hogy követ, úgyhogy igyekszem bebújni egy tárgy mögé, amit nem tud simán átugrani.
Ugyanis Peter képes erre. Egyik nap valamiért szinté fogócskába torkollt a szócsatánk és gondoltam, hogy berohanok a kanapé mögé, mielőtt elkapna és megcsikizne, de csak addig tűnt ez zseniális ötletnek, amíg ki nem derült, hogy Peter simán átlendül az ülőalkalmatosságon, ha lendületből fut és jó helyre támaszkodik. Nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen sportoló és baromi jó a koordinációja és az ügyessége is, de azért erre nem igazán számítottam. Mármint nem arra, hogy meg tudja csinálni, hanem arra, hogy meg fogja csinálni. Eddig sosem próbált hasonlót sem, ezért reméltem, hogy a kanapé remek elválasztó lesz köztünk. De természetesen megszívtam és Peter addig csikizett, amíg már fájni nem kezdett a hasam a nevetéstől.
Most megpróbálok valami okosabb megoldást találni. Mondjuk az ebédlő asztalon csak nem fog átvetődni. Bár kiindulva abból, hogy nem is olyan régen mit csináltunk ezen a bizonyos asztalon, nem vagyok benne ezer százalékig biztos.
- Megint kezded, csillagom? - támaszkodik a bútorra, s a szemében ott csillog az általam annyira imádott, csibészes fény.
- Peter, fel kell még díszítenünk a fát és a házat. Muszáj voltam kihasználni a helyzetet.
Bár a testem szinte teljesen mást akart.
- És ha ezek után én azt nem hagyom olyan könnyen?
- Az előbb elloptad a díszeket, ugyan mi mást akarsz még kitalálni?
- Mondjuk téged rabollak el - vágja rá olyan gyorsan, mintha csak előre számított volna erre a kérdésemre és átgondolta volna.
- Ahhoz előbb el kell kapnod és innentől ugyanott vagyunk, mintha a dekorációt akarnád ellopni.
- De, ha téged kaplak el, akkor a díszek teljesen mindegy, hogy hol vannak. Viszont, ha csak a gömböket, meg minden csodadolgot lopnék el, akkor te vissza tudnád szerezni.
- Milyen igaz - próbálom hitelesen eljátszani, hogy sajnálom a második verziót.
- Ne gúnyolódj vagy nem tudom, hogy mit csinálok veled - lengeti meg a mutatóujját.
- Az előbb még voltak ötleteid - vágok vissza majd futni kezdek, vissza a nappali felé, de mivel Peter kétszer akkora, mint én, így simán elém tud vágni és felkapni.
A számat elhagyja egy kis sikkantás, de egyszerűen képtelen vagyok nem mosolyogni.
- Peter! - kapálózom és rugdalózom, mint egy kisgyerek, természetesen esélytelenül.
- Ez a nevem - kap a vállára, én meg épphogy el tudom kapni a dobozt, ami elindul kifelé a kezemből.
- Óvatosan, mert összetörnek.
- Bocsánat - indul meg velem a nappaliba és finoman megütögeti a fenekem.
- Peter, esküszöm, hogy miután befejeztük, revánsot vehetsz rajtam és be is fejezhetjük, amit elkezdtünk az előbb a csókkal, de kérlek, hogy tegyük fel a díszeket előbb, hogy ne kelljen legalább emiatt paráznunk.
- Először is, te vagy az egyetlen, aki parázik miatta. Másodszor, nagyon rosszul teszed. A szeretteinket egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy háromféle saláta van-e vagy négy. Főleg úgy, hogy mindenki fog csinálni valamit. Szóval nyugodj meg - tesz a kanapéra, majd elém guggol.
- Peter...
- Nyugodj meg - szakít félbe finoman. - Higgadj le, aztán folytatjuk, rendben?
Az ajkaimra halvány mosoly szökik, ahogy fürkészem az arcát és finoman megsimítom azt.
- Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdezem halkan, mintha attól félnék, hogy a pillanat megtörik, ha túl hangos leszek.
- Minden nap - bólint mosolyogva -, de minden alkalommal jó hallani - fogja meg a kezem. - És én is nagyon szeretlek - emelkedik fel, majd óvatosan megcsókol.
De most nem veszünk el benne. Legalábbis nem úgy, ahogy az előbb a kanapén. Sőt, mielőtt bármibe át is fordulhatna a dolog, lassan elhajol és kisimít egy a babahajszálakból álló tincset az arcomból.
- Hogy szeretnéd a karácsonyfát? - kérdezi csillogó szemekkel és bár tudom, hogy apróság, de a szívem nagyot dobban.
Még mindig alig hiszem el, hogy mellettem van és mindenben támogat és segít nekem. Ez konkrétan felér számomra minden karácsonyi ajándékkal, amit csak kapni tudnék tőle életem végéig. Nincs is szükségem másra, rajta kívül.
- Halványkékre és halványrózsaszínre gondoltam - felelem az arcom a tenyerébe döntve, mire ő ad még egy puszit a számra.
- Akkor kezdjük el - ad még egyet, majd finoman felhúz a kanapéról és a fához vezet.