És azután?

Elizabeth és Tyler

Elizabeth

⊰᯽⊱┈──╌❊╌──┈⊰᯽⊱

- Olyan furcsa ez a csönd - szólalok meg, miközben Tylerrel kézenfogva sétálunk a tóparti házuknál. - Fura, hogy nincs itt a két kis csöppségünk - figyelem a vizet.
A felszínén a csillagok és a Hold fénye úgy tükröződik vissza, mintha csak egy fénykép lenne az egész, vagy egy álom, de semmiképp sem a valóság. A levegőben a természet illata árad, a testem pedig hihetetlen felszabadultnak érzi magát.
- Igen - biccent Tyler -, de anyukádéknál jó helyen vannak, mindig elkényeztetik őket és imádnak ott lenni. Egy órája sincs, hogy beszéltünk velük. Minden rendben van ott, ne aggódj - ad puszit az arcomra, amitől forróság önti el azt.
Már hosszú évek óta együtt vagyunk, de Tyler hatalma felettem egy cseppet sem csökkent, sőt, talán napról napra egyre hatalmasabb.
- Tudom, csak... olyan üres a kezem úgy, hogy nincsenek benne vagy nem fogják.
- Nekem is hiányoznak, de néha megérdemlünk egy-egy estét kettesben. Mert csak ennyiről van szó. És mióta megvan a két kis csodánk, erre sok lehetőségünk nem volt - szorítja meg a kezem finoman.
Tyler imádja a gyerekeinket, de tény, hogy nem sok időnk van kettesben, ami egyszerre a legnagyobb öröm az életünkben és az egyik legfárasztóbb dolog is. De egyikünk sem cserélné el soha, semmivel és senkivel.
- Ebben igazad van, csak... - elharapom a mondatot, ahogy felnézek rá, de ő így is érti, hogy mit akarok.
- Tudom - kapok újabb puszit. - Ha nem tudnám, akkor kezdeném azt hinni, hogy nem akarsz velem kettesben lenni - vigyorodik el, mire kiszakad belőlem egy kacaj.
- Olyan soha nem lesz - borzolom össze a haját. - Ahhoz túlságosan szeretlek.
- És ez az én szerencsém. Nem hiszem, hogy sokan elviselnék a hülyeségeim.
- Ebben ne legyél olyan biztos - rázom meg a fejem. - Emlékszel még, hogy mi volt az egyetemen? Hogy a csajok hogyan álltak hozzád? - kérdezem, miközben a tó partjához érünk. - Idézem a kedvencem - köszörülöm meg a torom. - "Tyler Blacknek bárki hanyatt vetné magát, ha egy kicsi érdeklődést is mutatna az irányába." Sosem fogom elfelejteni ezeket a szavakat.
- Azért ez messze van attól, amit tőled kaptam - húzza meg a hajam finoman, de aztán elém lép és a zsebéhez nyúl. - Éppen ezért... - térdel le, amitől nekem elakad a lélegzetem és a testem remegni kezd, miközben a pulzusom kétszázra gyorsul.
- Tyler... - nyögöm ki nagy nehezen, de alig tudok bármit is reagálni.
A fiú elővesz a zsebéből egy kis dobozt, majd felnyitja a fedelét és megmutatja a benne rejlő karikagyűrűt. Kis egyszerű, visszafogott, de csodaszép. Pontosan olyan, ami hozzánk illik.
- Elizabeth Swan - kezdi, de a hangja most neki is remeg és a keze is reszketésbe kezd -, rengeteg mindent átéltünk már az életünk folyamán, külön-külön és együtt is, olyanokat is, amiket senkinek nem lenne szabad átélni. Borzasztóan sok akadály és nehézség kísért minket egymáshoz és vezetett minket egymás mellett. Soha nem hittem, hogy megint szerethetek majd valakit, erre megjelentél te - mosolyog rám, de a szemében mintha könnyek csillognának, én már egyenesen sírok -, egy másodperc alatt pattintottál le és teljesen kicsináltál - nevet fel, belőlem is kacajt kicsalva. - Teljesen elcsavartad a fejem és soha nem mondtál le rólam, akkor sem, amikor nagyokat hibáztam. Mert néha mind a ketten hibázunk, olykor összeveszünk, mondunk olyanokat, amiket nem kellene és egymás agyára megyünk, de mindezzel együtt szeretlek. A totális káoszban te voltál az egyetlen biztos pontom, te vagy a fény a sötétben, a támaszom, a legjobb barátom, a szerelmem. Minden ellenére, a szeretetem irántad sosem szűnt meg vagy bizonytalanodott el. Minden nap hálát adok az égnek, hogy találkoztam veled. Két gyönyörű gyermeket adtál nekem, akik a világot jelentik számomra és minden nap, amikor a karjaimba zárlak, azt érzem, hogy otthon vagyok. A világ legszerencsésebb emberének érzem magam, ahányszor melletted fekszem és ébredek, a nevetésed és a nyögéseid a kedvenc hangjaim és a boldogságod az örök célom az életemben. Soha nem szerettek még embert úgy, ahogyan én szeretlek téged... - csuklik el a hangja. - Így meg kell kérdeznem: leszel a feleségem?
Annyira sírok, hogy alig bírom összeszedni magam, de egy szóra összeszedem minden erőmet.
- Igen - borulok a fiú nyakába, miközben azt érzem, hogy a szívem túlcsordul a boldogságtól. - Szeretlek - csókolom meg, amit ő azonnal viszonoz egy szoros öleléssel.
- Szeretlek - suttogja a csókba, de egy pillanatra sem enged el.