És azután?

Carina és Bellamy.

Carina
⊰᯽⊱┈──╌❊╌──┈⊰᯽⊱

- Bellamy ma is jön érted? - néz rám mosolyogva Devon, miközben sétálunk ki az egyetemről.
Bellamynak ma nem volt órája, így a kampusz területén nem találkoztunk, de a menetrend minden nap ugyanaz, bárhogy legyen is a beosztásunk: értem jön a sulihoz, aztán együtt edzünk. Ha ő végez később, akkor pedig én várom meg a suli előtt, általában ebéddel.
Bár a fal ledöntése után elkezdtünk egy teljesen új rendszert kialakítani, egy olyan helyet létrehozni, ahol az emberek tényleg békében élhetnek, mi nem álltunk le a gyakorlással és edzésekkel. Tökéletes közös program és a testmozgáson túl, bármikor a javunkra is válhat. Bár nagyon remélem, hogy nem lesz többet szükség semmi ilyesmire.
- Igen, már üzent, hogy itt van - mosolyodom én is el.
Devon a mikrochip eltávolítása után talán az egyik legzavartabb és zaklatottabb volt az összes ember közül. Nem értette, hogy hogyan tehet valaki ilyet a saját népével, sem azt, hogy mégis mi lesz majd ezután. De szerencsére Bellamyék legalább olyan segítőkészek voltak, mint amilyenek velem voltak anno. Ma már Devon legalább annyira a csapatunk tagja, mint Layla vagy Caleb.
- Akkor jobb, ha elköszönök - áll meg, majd amint én is lefékezem, magához ölel. - Nekem még be kell ugranom a könyvtárba az egyik beadandómhoz.
Annyira szürreális ezt hallani a szájából, de abszolút a jó értelemben. Nem hittem, hogy valaha a mi népünk is olyan szabad lehet majd, mint Bellamyé, de úgy néz ki, hogy ez a nap is eljött és így azt érzem, hogy megérte az a sok áldozat. Ha anno Layla nem tudott volna megmenteni és belehalok a sérülésembe, amit Roman okozott a végső összecsapásnál, akkor is belevágnék ugyanúgy.
- Később találkozunk? - kérdezem, amikor elválunk.
- Naná! Layla mondta, hogy elmehetnénk valamerre este, ha nektek is jó. Nem tudom, hogy Bellel beszélt-e már róla.
- Van egy olyan érzésem, hogy igen - biccentek mosolyogva.
- Akkor majd beszélünk és ha úgy van, akkor összefutunk - köszön el, majd elindul a könyvtár felé.
Egy darabig nézem, ahogy távolodik. A Falon belüli élet után elképzelni sem tudtam, hogy Devon milyen lehet a chip irányítása nélkül. Féltem, hogy mi fogad majd, ahogy attól is, hogy a szüleim fognak-e szeretni egy szuperszámítógép irányítása nélkül is, de egyikkel sem lett gond. A szüleim a világ legjobb emberei, a fiú pedig, akit anno a vőlegényemnek sorsoltak, az egyik legjobb barátom lett.
- Hiányoztál - csókol meg Bellamy, amikor kiérek.
- Reggel találkoztunk - emlékeztetem mosolyogva, amikor elhajol és a hajával kezdek játszani.
- Tudom, de baromira unatkoztam nélküled.
- Gondoltál rá, hogy besegítesz a Falnál? - biccentek abba az irányba, ahol a romok egy része még mindig ott van.
Layla szülei, mint a vezetőink szeretnének mindent eltüntetni onnan, hogy még véletlenül se emlékeztessen soha, senkit az elnyomásra, ami ott bent volt. Már elég sok el lett pakolva onnan, viszont még mindig van mit tenni, de szerencsére minden ember besegít, amikor van ideje.
- Segítettem - feleli Bell a derekamat átölelve. - Közben unatkoztam. Vagy százszor fordultunk Calebbel a romokkal, de még így is olyan, mintha nem haladtunk volna.
- Pedig haladunk - simítok az arcára. - Tudod, kis...
- Kis lépésekben - szakít félbe.
Ezt anyukája mondja nekünk minden nap, mióta ledőlt a Fal.
- Tudom - húzza el a száját. - Csak... jó lenne, ha már minden rendben lenne.
- Nézz körbe - hajtom a fejem a mellkasára. - Szerintem minden rendben van, szimplán csak tökéletesedik minden - simogatom az arcát, Bellamy pedig nem vitatkozik, csak jobban magához szorít.
Itt megkaphatom azt a jövőt, amiről álmodoztam. Amiről együtt álmodoztunk.