És azután?

Elizabeth és Tyler.

Elizabeth

⊰᯽⊱┈──╌❊╌──┈⊰᯽⊱

Ahogy a kicsi sírni kezd a másik szobában, én mintha egy gép lenne belém ültetve, felriadok és fel is ülök. Nem lep meg a dolog, mert mióta Tucker megszületett, úgy érzem, hogy egy radar van bennem, de bár imádom a gyerekeim, néha azt kívánom, hogy bár kikapcsolhatnám ezt.
Alig látok ki a fejemből, miközben megdörzsölöm az arcom, hogy annyira kiszedjem onnan az álmot, hogy át tudjak sétálni a pici szobájába és meg tudjam nyugtatni. Már épp kibújnék a takaró alól, amikor Tyler mögém kúszik és csókot lehel a vállamra.
- Maradj, feküdj vissza, majd én ránézek - suttogja, aztán ad még egy puszit a halántékomra és már távozik is.
Vitatkoznék vele, de már vagyok annyira rutinos, hogy felismerjem, ha a kicsinek rám van szüksége a kaja fényében.
Ez nem az a sírása, ami arra utalna, hogy éhes. Így pedig, nagyon hálás vagyok Tylernek, amiért moyt bevállalja ő a pici megnyugtatását.
Kiengedek egy ásítást, majd ismét megdörzsölve a szemeim, visszafekszem az ágyba és magamra húzom a takarót. Hallgatok, ahogy Rupi sír, majd ahogy felmordul Tyler mély baritonja, a pöttöm el is hallgat.
Mindig ez van, amikor az apukája beszél hozzá. Annyira szereti a mély hangját, hogy amint Tyler gügyögni kezd neki, már el is vágják a sírást. És igen, a nagy Tyler Black imád gügyögni a picike kis lányának. Lefogadom, hogy anno, amikor Eric és ő fogadtak, hogy be tud-e jutni a bugyimba, senki nem gondolta volna, hogy egy nap kiderül, hogy szeret így viselkedni a gyerekekkel. Persze tudom, hogy azóta évek teltek el és mind a ketten formáltuk a másikat, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem az én művem, hanem alapból is benne volt Tylerben, csak nem volt miért előjönnie.
- A sírás elhárítva - suttogja Tyler, amint visszatér hozzám és befekszik mellém, majd magához ölel.
- Pelus csere volt? - bújok hozzá s lehunyt szemekkel motyogom a szavakat.
Komolyan hulla vagyok.
Rupi eddig sem volt jó alvó, de a napokban még kevesebbet alszik mostanában, mint eddig, pedig az nagy szó. Jelenleg úgy érzem, hogy minden alvással töltött pillanat aranyat ér.
- Nem kellett, teljesen tiszta volt - simogatja a vállam Tyler, amitől érzem, hogy kezd elnyomni az álom, ám mielőtt beléphetnék azoknak a világába, Rupi ismét sírni kezd a másik szobában.
- Talán valami baj van - kezdek felülni, de Tyler megint gyorsabb nálam.
- Csak bízd ide - teszi hozzá gyöngéd hangon és bármennyire is szeretnék vele menni a kislányomhoz, a testem feladja a szolgálatot, szinte szó szerint visszazuhanok a párnámra.
Azt hiszem, hogy hivatalosan is feléltem a maradék energiáimat.
Rupi folyamatosan sír és már az sem elég hatásos, hogy Tyler beszél hozzá, sem az, hogy énekel. Azt viszont sikerül elérnie, hogy a testvére is felébredjen.
- Anyu - jelenik meg az ajtóban Tucker a szemét dörzsölgetve, a plüss mackóját szorongatva - mi baja van Rupinak?
- Nincsen semmi baja, kincsem, ne aggódj - felelem a fiamra nézve.
- Akkor miért sír ennyire?
Az aggodalom, ami kihallatszik a hangjából, egyszerre ébreszt forróságot a mellkasomban, amiért ennyire szereti a húgát és fájdalmat, amiért szegény ahelyett, hogy aludna, attól fél, hogy valami baja van a testvérének.
Veszek egy nagy levegőt, majd nagy nehezen kitolom magam az ágyból és odamegyek a fiamhoz.
- Apu már ott van vele, biztos vagyok benne, hogy minden rendben van, csak rosszat álmodott, oké? - guggolok le Tucker elé. - Ha baj lenne, apu már mondta volna.
- Biztos? - néz rám nagy szemeivel és még a sötétben is látom, hogy azokban könnyek táncolnak.
Elég fájdalmas a kislányom sírását hallgatni, nem akarom a kisfiamat is sírni látni. Márpedig a sós cseppek és a remegő hangja arról árulkodik, hogy nincs messze attól, hogy kitörjön belőle a sírás.
- Biztos - bólintok, majd magamhoz ölelem. - Bújj ide - simogatom a hátát. - Rupi csak rossz alvó. Te is az voltál ilyen picinek, csak már nem emlékszel és apával mi is aggódtunk, de nem volt baj. Csak egy rossz álom volt vagy annyi, hogy éhes voltál. Rupi most nem éhes, azt tudom, hogy mikor van, úgyhogy lehet, hogy csak rosszat álmodott. Apával mi is szoktunk néha - ölelem szorosan magamhoz.
Soha nem akarom, hogy a gyerekeim megtapasztaljanak bármit is abból, amit mi anno Tylerrel átéltünk. Nem akarom, hogy olyan jellegű rémálmaik legyenek, amik minket még a mai napig is kísértenek. Tudom, hogy nem feltétlenül van beleszólásom ebbe, de ha rajtunk múlik, akkor inkább meghalunk, minthogy nekik szembe kelljen nézni ezekkel a szörnyűségekkel.
- Tényleg? - kérdezi a kisfiú, de nem hajol el, sőt, jobban hozzám bújik.
- Igen, néha mindannyian álmodunk rossz dolgokról, de azok csak álmok, nem bánthatnak minket. Csak tudod, Rupi még pici és ezt nem tudja - válaszolom halkan és mintha csak meghallotta volna, hogy miről van szó, Tyler léptei felénk közelednek és a karjában tartja a még mindig nyögdécselő Rupit.
- Minden rendben van - suttogja neki, miközben leguggol hozzánk. - Mind itt vagyunk, vigyázunk rád.
Tucker kibújik az ölelésemből és puszit nyom a húga homlokára, amitől a pici teljesen lenyugszik. Én viszont ettől kezdek könnyezni. Minden alkalommal meghat, hogy Tucker mennyire szereti a húgát - és egyszerűen érzem, hogy a kicsi is a bátyját - de most, hogy ennyire fáradt vagyok, ez még mélyebben érint.
- Látod? - simogatom a kisfiam hátát. - Csak biztonságra volt szüksége.
- Én majd megvédem a rossz álmoktól - húzza ki magát a kisfiú, miközben finoman simogatja Rupi arcocskáját.
A tekintetem Tylerre vezetem s látom, hogy ő is engem figyel. Van egy olyan érzésem, hogy mind a ketten ugyanarra gondolunk, mégis én mondom ki végül a dolgot:
- Talán aludhatnánk ma este mind a négyen itt a mi szobánkban. Vigyázhatnánk egymás álmára - mosolyodom el halványan és gyorsan letörlöm a legördülő könnycseppet.
- Azt hiszem, hogy az jó lenne - bólint Tyler halvány mosollyal, majd lassan feláll és a karjában a kicsivel bemászik az ágyba.
- Na gyere, te hős lovag - emelem fel a fiunkat és én is az ágyhoz megyek.
Megvárom, hogy Tucker elhelyezkedjen és Tyler is kényelmesen lefeküdjön, Rupit a mellkasára téve, aztán betakarom őket és én is befekszem melléjük.
Tyler úgy fekszik, hogy a Tuckert és engem is magához öleljen közben, én pedig a pajzs másik felét képezem. Átölelem a fiunkat, hozzábújok Tylerhöz - már amennyire ez lehetséges - és a kezemet Rupi kis fenekén pihentetve zárom őt is a körbe, a védelmünkbe.
Talán ma sem tudtam átaludni egy órát sem normálisan, de ahogy most ér az álom, annál szebbet el sem tudnék képzelni magamnak. Ez most kárpótol a napokban minden éberen töltött másodpercért.