Conjunction [Twilight]

09. Rész

Cím: Legendák sosem halnak ki

Figyelmeztetések: –

Terjedelem: 4352 szó

Megjegyzés: Lediplomáztam, azaz Conjunction részek végre jönnek! Nem ígérem, hogy péntekenként, de hétvégénként vagy hétfőnként elég esélyesek lesznek.

Megjegyzés 2: Nem könnyen csöppentem vissza a történetbe, meglehet érződni is fog a részen, bár sokat finomítottam rajta. Remélem, attól még tetszeni fog nektek Scarlette kalandjának folytatása. 

Megjegyzés 3: 09. résznél járunk, ami azt jelenti, a 10.-nél Carlisle szemszög szavazás lesz, készüljetek fel! ^.^ én is baromira várom, hogy vele írhassak újra! * - *

Ajánlott zene: ♫ Shadow Preachers

Az életet semmiképpen sem lehet befolyásolni. Egyetlen semmiség fenekestül felforgathatja. Elég egyetlen elsuttogott szó, egyetlen villanó tekintet, egyetlen elmaradt mosoly. És e bizonytalanság ellenére sincs más választása az embernek, mint úgy tenni, mintha uralná a káoszt.

De egy ekkora farkas nem éppen semmiség. Először annyira kicsinek tűnt, de Scarlette érzékelte, hogy a távolság becsapta – furcsák voltak az arányok, és ahogy egyre közelebb jött hozzá –, egyre nagyobb lett. Méterekkel magasodott a talaj fölé. Vad és intelligens (?) tekintete egyenesen Scarlette-t nézte. Nem ugyanaz a farkas volt, amit az úttesten látott a balesete idején, míg az szilfabarna, élénk bundával rendelkezett, ennek fehéres, világos szőre volt. Scarlette hátrált újabb és újabb lépést lassan, mintha csak abban reménykedett volna, hogy nem látja meg, pedig a farkasok nem T-rexek, amik a mozgást érzékelnék csupán; tökéletes látás és szaglás. Az állat is hátrálni kezdett.

Scarlette a menekülésen túl máson is agyalt; ha egy ilyen vad tépi szét, akkor bizony még nyoma sem biztos, hogy fog maradni... Hogy léteznek ekkora farkasok? Irreálisan nagyok voltak azokhoz képest, amikről tudomása volt. Egyszerűen nem létezik ekkora állat...

Már a folyót hallotta maga mögött, de tovább hátrált vakon és zajtalanul. Még a levegőt is próbálta magában tartani, bár úgy érezte, hogy mindjárt megfullad, a rá-rátörő pánik remegésre késztette; az égbe nyúló fatörzsek leszűkítették a teret, mozdulatait bénította az állat jelenléte. Távolodtak egymástól, de nem eléggé.

Váratlanul tett egy száznyolcvan fokos fordulatot tengelye körül, hogy fusson és fusson és csak fusson. El, messzire. De két lépést sem tett meg, amikor egyik bokája megbicsaklott egy kilazult szikladarab jóvoltából. Súlypontja egészen máshova került.

– Ne! – sikított fel élesen, kapaszkodni akart valamibe, de bármit is ért, kitépte és markában maradt. Zuhant, esett, csapódott. Gondolatai rémülten összpontosítottak az esésre, pedig inkább a leérkezésre kellett volna. Lebucskázott a domboldalról, egyenesen bele a folyóba. A hideg víz mint ezernyi apró tű, érte bőrét és hatolt csontig, ruhája pillanatok alatt átázott, táskája súlyánál fogva kezdte húzni lefelé. Agyának működése nem dermedt meg a víz hőmérsékletére, a rémület végtagjaiban forrt – taposott, nagy karmozdulatokkal bukott ki a felszínre és mélyen szívta be a levegőt, mintha most először tüdőzné le. A folyó sodrása volt olyan erős, hogy ne két mozdulattal jusson ki a partra.