Conjunction [Twilight]

08. Rész - Carlisle

Cím: Oh, te jó ég!

Figyelmeztetések: -

Terjedelem: 4072 szó

Megjegyzés: Ez tovább tartott, mint gondoltam, egyrészt erősen meg kellett vágnom a szöveget, hogy beleférjen egy részbe, másrészt pedig a magánéletemben történtek események amik vagy nem tették lehetővé, hogy írjak, vagy pedig el vették az alkotástól a kedvemet. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Remélem azért, kárpótolnak a dolgok benne :3

Ajánlott zene: ♫ So Close

Az élet próbatételek sorozata.

Carlisle már csak tudta, egész élete nem állt másból, mint megmérettetésekből, de a mostani tűnt az eddigi legnehezebbnek: Dr. Scarlette Julia Cowen.

Nem is értette, miért. Esmével minden más volt, vele rögtön minden olyan magától értetődő és egyértelmű volt már abban a pillanatban, amikor először találkoztak. A sápadt, barna hajú lány a törött lábával egyszerre volt védtelen és nyugodt, megtört és kedves, és úgy beszélgettek, mintha mindig is ismerték volna egymást. Visszagondolva fogalma sincsen, hogy azalatt a pár év alatt miért nem kereste a nőt, míg újra nem találkoztak.

Mai napig is egyik legrémesebb emlékei közé sorolta azt az éjszakát, amikor Esmét átváltoztatta. A nő alig volt felismerhető, csontjai összetörtek, bőre felszakadt, akárcsak valami ajándék csomagolása és vére úgy ömlött testéből, mint monszun idején az eső a felhőkből. Szája kiszáradt, ahogy a bíborpiros folyamot nézte, már magában csak a legördülő cseppek látványa égette torkát – nem mert levegőt venni, nehogy megérezze a vas, a levendula és a gyömbér émelyítő egyvelegét. Esme finom, lágy arca fájdalomtól torzult el, elég volt csak hallgatnia szapora és egyre gyorsuló szívverését, hogy tudja, itt az utolsó órákról volt szó. Nem számított semmit a műtét, a nő sérülései kritikusak voltak és annyira össze volt törve lelkileg is, hogy Carlisle tudta, nem tehet semmit érte. Elnyújthatta volna talán a haldoklását, de semmi több.

– Esme – suttogta, amikor akadt magányos pillanata a beteggel. Várta, hogy kinyissa a nő a szemét, ezért újra és újra, mint valami fohászt, lehelte a nő nevét a köztük feszülő némaságba. A hosszú pillák megremegtek, a barna szempár szomorúan rá nézett.

– Dr. Cullen? – kérdezte tétován, mintha nem is hinné el, hogy a férfit látja.

Carlisle szíve összeszorult, a nőből sütött a bánat és a fájdalom, utóbbi esetén nem a magától értetődő fizikaira gondolt, Esmét lelkileg is meggyötörték. Valami történt, amiért a szikláról való leugrás mellett döntött. Oh, te jóságos ég, drága Esme!

– A sérüléseid kritikusak, nem fogod túlélni az éjszakát – bicsaklott meg a hangja, ahogy tájékoztatta a nőt. Esme mosolyogni próbált, ajka végei megrándultak felfelé, de több mozgást nem bírt kicsikarni arcizmaiból. Carlisle egyre hangosabban hallotta a nő szívverését, mint egy kalitkába szorult madár, aki az utolsó leheleteivel is ki akar törni a fogságból. Egy lopott pillantást tett a torka felé, de a gondolat máris megfogalmazódott benne. Miért ne tehetné meg? Nem akarta elveszíteni Esmét, nem tudta, miért, de egyszerűen nem akarta. Sivár hely lenne a Föld, ha többé a nő nem járná a felszínét. Az érzés elemi erővel döntötte le lábáról, akarata megremegett. Miért ne lehetne? Csakhogy itt most nem voltak szülők, mint Edward esetében, akik a túlélésre felkérték volna, és nem tudta megkérdezni Esmét sem. Itt ő fog dönteni perceken belül. Tudta, hogy nem lenne helyes, már egy halált kijátszott, de...