Cseresznyevirág-szirmok

2//Miattad

Every day discovering something brand new

I'm in love with the shape of you

Már egy hete járta az erdőt, ha jól számolta. Már egy hete nem látott egyetlen emberi lényt sem. El kellett rejtőznie, meg kellet lapulnia. Most viszont elfogytak a készletei, ideje volt, hogy találjon egy fogadót legalább pár napra. Reménykedett, hogy ott majd kérdezősködhet az Akatsuki után. Eddig nem is vette a fáradságot, tudta, hogy mindig vándorolnak, nehogy rájuk bukkanjanak. Ahogyan azzal is tisztában volt, hogy egyetlen szervezet sem létezhet főhadiszállás nélkül. Tehát kell lennie egy helynek, ahol legalább bizonyos időközönként találkoznak. És Sakurának pont ennek a megtalálása volt a célja.

Először úgy tervezte, hogy Itachit kutatja fel, de rájött, hogy a tervéhez szükséges Pain jóváhagyása, ha nem akar meghalni idő előtt. Márpedig az nem szerepelt a tervében.

Az egyik tölgyfa tetejéről kiszúrt egy apró fogadót a fák sűrűjében. Lehet, ha a földúton ment volna, észre sem veszi.

Az álarcát beleejtette a táskájába, és szorosan összehúzta a köpenyét, majd felvette a csuklyát, ami szinte az egész arcát eltakarta. Nincs semmi szükség arra, hogy az emberek megtudják, hogy egy elit ANBU sétálgat közöttük, főleg, hogy Konohában valószínűleg már keresik. Tudta, hogy bízhat a barátaiban, és addig késleltetik az elkerülhetetlent, ameddig csak lehet, de nem volt szokása túlbecsülni a képességeiket. Tisztában volt vele, hogy egy hét az mit jelent. Főleg egy ANBU esetében. Mostantól valószínűleg vagy missing-nin lett és bekerült a Bingo-könyvekbe, vagy pedig halottá nyilvánították. Nem is tudta, melyik a jobb.

Lassan belökte a rozoga ajtót, ami úgy nyikorgott, mintha évszázadok óta még csak be sem olajozták volna. Lehet így is van, gondolta fanyarúan mosolyogva magában Sakura.

Olyan ricsaj uralkodott a fogadó belsejében, csoda lett volna, ha valaki észre is veszi, hogy bejött. Már késő délutánra járt az idő, szürkület volt. A bent lévők háromnegyede már nem józan, állapította meg elégedetten. A szaké az szaké, és aki ilyen helyen így tud mulatni, annak nem egy-két pohárral kellett ledöntenie. Annál jobb, gondolta, minél kevesebben veszik észre egyáltalán a jelenlétét.

Otthonosnak is lehetett volna nevezni a helyet, ha nem lettek volna ott a részeg földművesek és egyéb utazók, akik bemocskolták az idillt. Látszott az asztalokon és székeken, hogy valaki nagy odafigyeléssel faragta őket. Mostanra elcsúfították a késnyomok. A világossárga falakon, a piszok és por alatt festmények lógtak, leginkább amatőr képek lehettek, állapította meg Sakura.

Halkan elsuhant az asztalok mellett, senkinek nem nézett a szemébe, ennek ellenére páran rajta felejtették a tekintetüket. Hiszen ő egy idegen, aki alkonyattájt esett be egy ilyen kis elhagyatott helyre. Aki körül úgy lobogott a köpenye, mint a folyékony sötétség, és egyben kifizetett három éjszakát, az nem mindennapi teremtés. Az emberek, legyenek akármennyire együgyűek is, ezt megérzik. Ezt Sakura is tudta jól.

Pontosan ezért húzódott be a legsötétebb sarokba, miután azt mondta neki a pultos, hogy kell egy kis idő, míg előkészítik a szobát. Igyekezett láthatatlanná válni, ugyanakkor rendelnie is kellett valamit, hogy ne tűnjön még jobban ki.

Olcsó szakét kért meg egy pohár vizet. Felvizezte a szakét, mint aki csak túl körülményes lenne, azonban amikor senki nem figyelt, az ablak mellett álló szobanövényre löttyintette. Elnevette magát a gondolatra, mit szólna ehhez régi mestere, Tsunade, aki nagy iszákos hírében állt, akármennyire is szerette volna ezt lemosni magáról. Micsoda pazarlás, mondaná.