Cseresznyevirág-szirmok

12//Igazság

I've been waking up drenched in sweat

All my dreams, full of my regret

I keep hearing what my mother said

Eyes are open, all I see is red

Sasuke egy éles sikolyra ébredt.

Rémülten nézett körbe, de nem látott semmit három szürke kőfalon kívül. Koszos és nedves szalmán feküdt. Értetlenül és zakatoló szívvel körbejáratta a tekintetét újra a helyiségben. Egyértelműen egy hasonló pincében volt, mint amilyenbe Sakurát zárták, azzal a különbséggel, hogy az övé teljességgel nélkülözött bármiféle tárgyat. Sem polcok, sem orvosi eszközök, sem halványan pislákoló gyertyafény, de még egy szék sem volt a cellájában.

Mert tudta, hogy egy cellában van. Csak nem értette, hogyan került oda. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, az egész teste sajgott. Nehéz láncok csörgését hallotta, és szinte az ajkába kellett harapnia, hogy ne ordítson fel dühében. Villámokat szóró szemmel vizsgálta meg a bilincset a jobb bokáján. Nem csak, hogy bezárták, de még le is láncolták. Meg fogja ölni ezért... hogy kit is pontosan, azt még nem tudta, de Kabuto első volt a listáján.

Az utolsó, amire emlékezett, hogy otthagyta a lányt a patkánnyal, aztán... Aztán.
Amikor kilépett az ajtón, egy egész seregnyi maszkos őr fogadta őt, és hiába próbálta meg felvenni velük a harcot, a menekülés és a győzelem esélye kicsi volt. Inkább lehetetlen.
Egy tucatnyival talán el tudott volna bánni, de ezek többen voltak – sokkal többen. Főleg, hogy a meglepetés erejével támadtak, Sasuke tudta, hogy semmi esélye nem volt. De attól még, ez nem fájt kevésbé a büszkeségének.

Kabuto tehát elárulta. Nem kellett volna meglepődnie ezen. Nem is csodálkozott, ha őszinte akart lenni magával. Viszont igenis tennie kellett volna valamit. Mondjuk, nem a kígyó halálát előtérbe helyezni, hanem vigyázni Sakurára. A lány az ő hibájából került ebbe a helyzetbe, ha valami – bármi – történne vele... Soha nem bocsátaná meg magának.

Nem mintha egyébként megbocsátana.
Ez a gondolat mélyen befészkelte magát a fejébe, és szinte meg is rémült. A sikoly.

A sikoly, amire ébredt, nem álom volt. Nem is tőle származott. Sakura volt.
Elfogta a hányinger.

Sakura a patkánnyal volt, ebben biztos volt. A hőmérsékletből ítélve, Sasuke cellája egy szinttel lejjebb volt, mint a lányé, szóval a hangokat a feje fölötti zárkák felől hallotta. Az építészet nem volt a kígyó erőssége, ez magyarázhatta a szegényesen és rosszul kialakított börtönrendszert. Vagy az, hogy kegyetlen volt, és az idelátogatókat soha nem tervezte hosszú távon vendégül látni. Sasukénak volt egy tippje, melyik a valószínűbb.

Majdnem elfogta a pánik, a megszokott hűvös gondolkodása cserben hagyta. Fogalma sem volt, mit tehetne ebben a helyzetben. Persze, ha jönne valami őr, akár ránézni, akár ételt hozni, könnyűszerrel kiüthetné és leszerelhetné, ezzel zöld utat nyerne a szabadság felé. A gond csak az volt, hogy ezt Orochimaru, vagy Kabuto – akármelyikük is zárta be – tökéletesen tudták. Ezért jó eséllyel nem számíthatott semmiféle látogatóra a következő napokban. Pár nap étel nélkül. Élt már túl rosszabbat is, gondolta fanyarúan. És garantáltan jobban járt még ezzel is Sakuránál.

Frusztráltan beleütött a kemény falba. Majd újra. Újra és újra. A fehér bőre azonnal felszakadt, ezzel szabad utat engedve a vérének, ami most apró patakocskaként folydogált le a csuklója ívén. Ki fog innen jutni.
Nincs az az isten ezen a világon, hogy ő megengedje bárkinek is, hogy fogva tartsák, leláncolják, éheztessék. És bántsák Sakurát – következmények nélkül.